2017. július 17., hétfő

Veszélyes sport nézőnek lenni




Nagyon jól jellemez, hogy még sportolnom sem kell ahhoz, hogy hetekre hazavágjam magam.

Mások bringázás közben sérülnek meg, esetleg síelés közben, az elvetemültebbje ejtőernyőzés közben. Nos, semmilyen drága sport fel nem érhet egy békésnek induló palotajátékokkal. Nem, nem kellett részt vennem benne, bár sokkal jobban hangzana azt állítani, hogy mikor lovon vágtatva nyilaztam le az ellent, akkor sérült meg a vállam. De ez hazugság lenne és piszok rosszul hazudok. Az igazság az, hogy csak le akartam ülni a lelátón. De a legjobb helyet keresgélve a család többi tagja úgy döntött, mindenképpen egy sorral lejjebb kell ülnünk. Hogyan is sejthettem volna, hogy a helyváltoztatás ilyen horrorisztikus következményekkel járhat?

Miután megvártam, hogy a három gyerekem és életem miértje is leüljön, jómagam átlendítettem a lábamat az alattunk lévő sorba. Picit elbambulhattam közben, így lehet, hogy elszámítottam magam. A lábam nem akkor ért talajt, mikor gondoltam. Igazság szerint egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor felismertem, hogy el fogok esni, olyanok jutottak eszembe, hogy: „Hogy lehetett a földet ennyire messzire építeni az ülőkétől???”. Mindeközben dőltem. Mint egy viszonylag csinos, ám elegánsnak semmiképpen nem nevezhető krumpliszsák. Még egy utolsó próbálkozást tettem arra, hogy kevésbé zakózzak nagyot: Fogaim között káromkodtam egy rövidet. Ez hatástalannak bizonyult, ezért karjaimat lengetve próbáltam visszanyerni egyensúlyomat és mindinkább porba hulló méltóságomat. De kis illegés-billegés után nyert a gravitáció, én meg landoltam. Két sorral lejjebb, mint terveztem. Nem látták sokan ádáz küzdelmemet, mindössze pár százan, akik nem is remélték, hogy a műsor előtt egy külön-műsorban lesz részük – hát nem megérte megvenni azt a jegyet? Szóval az a néhány száz ember egyként hördült fel mutatványomat látván. Kicsit olyan lehettem, mint egy béna kapus, aki egy láthatatlan labda után vetődik önfeláldozó módon.

Az első sokk után igyekeztem gyorsan feltápászkodni – nem volt könnyű, mivel szépen beékelődtem a talajba -, szerettem volna beleolvadni a lelátóba, ha lett volna nálam láthatatlanná tévő köpeny, esküszöm, felhúztam volna. Mivel nem volt, ezért hát mosolyt erőltettem a képemre és próbáltam nagyon lazának tűnni.

Egy rémült, holt sápadt fiatalember lépett oda hozzám és próbálta összekaparni szanaszét heverő korpuszomat. „Jól van? Biztosan jól van?” – hajtogatta elhűlve. Apa kánonban énekelte ugyanezt. Gyerekeim sóbálványként meredtek rám, azt hiszem, ezen oldalamat még nem volt szerencséjük megtapasztalni.

Mindenkit biztosítottam arról, hogy a világon semmi bajom, majd heherészve visszakúsztam apáék mellé.

Az előadás pazar volt, persze csak az enyém után. Később konstatáltam csak, hogy a bal vállam kb. 30%-on üzemel csak és egy féltenyérnyi helyen a húsig megnyúztam. Mindkét lábszáramat lezúztam, pár nap múlva gyönyörködhettem a szivárvány összes színeiben. Megütöttem a halántékomat is, ami minden evésnél sajgott, miközben rágtam. És a csípőcsontomat is. Legalább az nem fájt rágáskor.

De életem hovatovábbja néhány mondatban összegezte a halálugrást:

„Tudod, olyan hirtelen történt minden, a semmiből hullottál alá, mint egy kő. Mint akit lelőttek. Esélyem sem volt rá, hogy mondjuk elkapjalak. Amúgy „szépen tompítottál” a kezeddel, mint az acapulcói sziklaugrók. Csak ők vízbe érkeznek.”

Mikor felhoztam, hogy csak az az egy pasi jött oda segíteni, de akik előttünk ültek, bunkó módon rám se hederítettek, apa nevetve legyintett: „Szerintem egyszerűen nem mertek megfordulni.” .

Mindenesetre levontam a következtetéseket: Bárhová is megyünk nézőként, akár egy szimfonikus koncertre is, nekem szükségem lesz könyök- és térdvédőre, lehet, hogy golyóálló mellényre, ejtőernyőre, valamint egy bukósisakra is. Lehet, hogy így is kiröhögnek majd, de legalább kevésbé fog fájni.

2017. január 11., szerda

Éjszakai kommandó apa módra



Zajra ébredtünk. Mármint nem én, nem is a gyerekek. Csak apa. Halált megvető bátorsággal kezdett bökdösni és ezzel egyidejűleg mantrázta: „Mi volt ez? Mi volt ez?” 

Mivel még kb. 73%-ban aludtam, megúszta, hogy reflexből lekönyököljem fölém magasodó homlokát. Viszont továbbra sem értettem a hozzám mormolt mivoltez-eket, ellenben piszkosul kezdett idegesíteni a szitu, mivel hiába kapálóztam az álom utolsó halvány foszlányai után, éreztem, hogy egyre éberebb vagyok.

Életem szonettje függőlegesbe helyezte magát  (gondolom világossá vált számára, hogy ezen az éjszakán nem én mentem meg családunkat a láncfűrészes gyilkostól), majd kibotorkált a hálóból az ikrek szobája felé. 

Első gondolatom az volt, utána lopózom erősítésként, hogy fedezzem hátulról – vagy a frászt hozzam rá, cserébe az engem általa ért nemkívánatos zaklatásért. Ám mivel az egyetlen kéznél lévő fegyver, amit magamhoz vehettem volna, az a lefekvésnél földre hajított pár térdzokni volt az ágy mellett - melynek balabbikján igen terjedelmes lyuk tátongott a nagylábujj részen - úgy döntöttem, talán egyedül is boldogul.

Ebben erősített Misha cica is, aki az első riadalom után most a kezemre telepedve, mintegy páholyból szemlélte a kukk sötét lakásban a fejleményeket, mondhatjuk hát, hogy a macska miatt nem tudtam drága férjem segítségére sietni.

Drágám a gyerekszobába lopózott... volna, ám az ajtó csak résnyire nyílt, valami az útjába került. Némi huza-vona, tili-toli és bajusz alatt elsutyorgott szentségelés után apa immár kifelé tartott a konyhába, kezében szorongatva az ébresztő zajforrást. 

Az éjszaka csendjébe egyszer csak egy megmagyarázhatatlan és végtelenül nem odaillő hang bitorolt. 'Te..te...te...te' Mint egy beragadt lemezjátszó. Majd egyre gyorsabb ütemben: 'Te-te-te-te-te...' Mondanom sem kell, mire apa a konyhába ért a „dologgal”, Misha és én viszonylag mindenre gondoltunk.

A 'tetetetete' még folytatódott egy kis ideig. Az elsuttogott káromkodások is. Némi szöszmötölés után végre csend lett.

Apa visszakúszott mellém az ágyba, Misha elfoglalta megszokott helyét férjecském oldalán. Mindketten vártuk a mesét. Kis hatásszünet után apa bele is kezdett a monológjába:
„Az egy dolog, hogy éjjel 1-kor a gyerekszobában leesik VALAHONNAN! az a szar játék-laptop. Az egy másik dolog, hogy pont úgy esik le, hogy ne tudjam tőle kinyitni azt a rohadt ajtót. Az a harmadik, hogy beragad egy billentyű és nem akar elhallgatni. A negyedik, hogy az elemet csak úgy lehet kivenni belőle, ha lecsavarozzuk az elemtartó fedelet... DE HOGY AZ EGÉSZ CSALÁD ÁTALUDNÁ, HA FELROBBANNA EZ A ROHADT  HÁZ, AZT NEM TUDOM ÉP ÉSSZEL FELFOGNI!”


Bevallom, vinnyogva hallgattam az előadást. Tény, hogy egyik gyermekünk sem mutatta halvány jelét sem annak, hogy különösebben megzavarta volna álmát ez a kis éjjeli affér. Lehet, hogy arra sem kelnénk fel, ha a TEK rontana ránk éjjelek-éjjelén Mondjuk reggel feltűnne, hogy apa nem alszik mellettem, mert elhurcolták… vagy a TEK vagy ufók. Mindegy, csak ne keltsenek fel…

2016. december 8., csütörtök

Mestermunka gyertyafénynél



Elromlott a szellőző kütyünk. Igen, nekünk olyan is van, mivel a ház, amiben élünk, annyira jó szigeteléssel bír, hogy gyakorlatilag egyetlen sarok sem ússza meg penészedés nélkül, ha rá nem segít az ember.

Szóval elromlott a gépezet, egyszer csak hörögni kezdett a megszokott halk, szinte észrevehetetlen moraj helyett.

Drága szép férjem csavarhúzót ragadott, székre mászott, és szerelésbe fogott. Mivel szabad szemmel semmi különöset nem látott a szerkezet belsejében, ezért hát elvitte a céghez, hogy segítsenek rajta a mindentudó kollégák.

A segítség megtörtént, szétszerelés, tisztítás, zsírozás és hasonlók, majd összeszerelés.
Apa végtelenül elégedetten jött haza, hóna alatt az immár gyógyultnak nyilvánított motorral.

Egész addig volt arcán felhőtlen a vigyor, míg áramtalanítás, beszerelés, szentségelés, áram visszakapcsolása és elindítás után kiderült, hogy „fordítva forog benne”… valami.

Jól ismerem életem habospitéjét, ezért tudom, ha valami nem úgy jön össze, vagy épp nem elsőre, mint ahogy ő azt tervezte, jobb félreállni, csendben maradni, beleolvadni a tapétába, levegőt sem venni túl harsányan vagy épp a földdel válni egyenlővé, míg újra nem kerül minden az általa helyesnek vélt kerékvágásba. Ezért hát nem pampogtam, hogy a házimunka áll, mert kicsit sok az áramszünet, hogy a mosógép már egy órája mehetne, hogy a gyerekek fáznak, mert a fűtés sem megy, leginkább fohászkodtam, hogy mihamarabb adja fel a küzdelmet az elemekkel és a szellőzővel is.

A gyerekek viszont végtelenül élvezték a sötétet, a házban fellelhető egyetlen használható elemlámpával rohangáltak fel s alá vagy épp elvonultak a szobájukba sötétben játszani, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Én megválaszoltam néhány félbemaradt beszélgetést a telefonomon, befontam a hajam, majd elgondolkodtam, hogy a szakállamat is befonjam-e. Utóbbit egyelőre elvetettem. Néha bátortalanul megkérdeztem vacogó fogakkal, hogy segítsek-e, bár a válasszal előre tisztában voltam, azért nem árt, ha érzi a törődést a kedves.


Egyelőre szellőzés nélkül hagytuk a házat, újabb vizitre vitte a gépezetet a céghez. Attól tartok, ma is gyertyafényes lesz az esténk egy része, de nem ám meghitt pillanatokat fogunk átélni körülötte. 

Leginkább cifra és elégedetlen mormolások fognak elhangzani, mi pedig a gyerekekkel megpróbálunk megint kaméleont játszani, hátha nem borzoljuk tovább apa amúgy is megtépázott idegrendszerét.

2016. július 25., hétfő

Szobafestő pemzli – bár inkább papucs orrán pamutbojt




Nyári unaloműző programként bátran ajánlom mindenkinek a festést. Na nem, mint Picasso, én a szobafestésre gondolok. Ha túl könnyűnek tűnne a feladat, mondom a nehezítő faktorokat:

1.       Lehetőleg egyedül fogj hozzá, minimum 3 kiskorúval a fedélzeten.

2.       Az előzőekben kékre festett plafont mindenképpen akard fehérre varázsolni.

3.       A 8 nm-es gyerekszobában legyen legalább egy emeletes ágy és egy ruhásszekrény, amit kivinni nem tudsz, ergo kerülgetheted (ez főleg a mennyezet festésénél izgi, de a fal sem egyszerűbb tőle)

Nem ma kezdtem a lakásfelújítási becsípődésemet. Zsenge lánykoromban, még panellakóként kaptam rá erre a tevékenységre. Nem önszántamból, mondhatjuk, hogy a szükség és a bennem túltengő szépérzék vitt rá.

Igaz, látnotok kellett volna első bevetésem után az arcomat, mikor egy átfestett nap után, mint aki jól végezte dolgát, bezuhantam az ágyba, majd édesdeden átaludva az éjszakát, másnap belépve a nagyszobába azt láttam, hogy a plafon szó szerint „lehámlott”. A padlóig.

Mit tudhattam én a szobafestésről? Vettem egy vödör festéket, meg hengert. Kinyitottam a festéket, majd belemártottam a hengert szügyig és pacsmagolni kezdtem a plafont. Kiköpködtem a számból a belefolyt festéket, letöröltem nagyjából a homlokomon úszó festékfolyamot, igyekeztem nem gondolni arra, hogy a hajamba került festékadagot hogy fogom eltávolítani, és a következő húzásnál már a szememet is becsuktam. Egyrészt, hogy megóvjam magam a további megvakulástól, másrészt, hogy ne lássam, mit művelek. Valami azt súgta, a profik nem egészen így csinálhatják. Persze ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem magamtól és továbbra is lelkesen mázoltam.

Majdnem elsőre fedett is, ezért rámentem még vagy kétszer, hogy egész biztosan szép legyen. Szép lett. Meg úgy 5 cm-rel vastagabb, mint volt.

Mivel a később segítségül hívott szakember az oldalát fogta a röhögéstől és miután levakarta, amit én kínkeservvel felmancsoltam, kb. 2 hektoliter vizet rakott még a festék mellé, majd szép, akkurátus mozdulatokkal nekilátott rendbe rakni, amit elbarmoltam, megtanultam, hogy a szobafestőség is egy szakma, sőt, már-már hivatás.

Ezek után kellő alázattal – és némi háttértudással – állok a feladathoz.

Szóval nekiálltam most is, hogy kisgyerek szobából nagy-gyerek szobát alkossak.

Az alapozót még könnyen és gyorsan felkentük, ebben a kölkök is tudtak segíteni. Igaz, nem nagyon értették, hogy miért kell azzal a tejszerű izével összemaszatolni a falat, de nagyon lelkesek voltak.

Száradás után nekiálltam fehérre festeni a már említett kék plafont. Rendesen ellenállt. Az első átkenés után, mikor én már szépen fehér pöttyösödtem, a mennyezet meg alaposan kockásodott, volt egy pillanat, hogy majdnem feladtam a dolgot. De ez nem lett volna méltó hozzám.

Hozzáteszem, számomra az egyik legnehezebb rész a száradás kivárása, lévén, mikor a türelmet osztották, nálam valahogy épp elfogyhatott a cucc.

A második adag fehér után úgy tűnt, a szín megáll a piszkosfehér és a majdnem-szürke között. Kiegyeztem vele, mivel már nagyon festettem volna a falakat. Zöldre.

Az idő meg csak szaladt. Mindenképpen be akartam fejezni aznap a festést, hogy az ikrek már a szép szobájukban alhassanak. Ám úgy tűnt, a gyerekekkel nem egy csónakban evezünk, ők kitalálták, hogy ha mégsem lenne kész a szoba, alszanak a nappaliban a kanapén. Ezután uszkve 20 másodpercenként kérdeztek rá, hogy kész lesz-e még ma, és hogy hol fognak aludni. Mondanom sem kell, mennyire pihentető volt választ adnom nekik. Időközben, mikor az ember már fárad, amúgy sem megy túl jól a koncentráció. De büszke vagyok magamra, csak egyszer csíptem oda a kisujjamat a kislétrához és csak egyszer estem le róla majdnem, mikor túlvitt a lendület fellépésnél az utolsó fokon.

Szóval be kellett adnom a derekam és szégyenszemre két nap alatt kifesteni azt a nyavalyás 8 nm-t. A gyerekek legnagyobb örömére, hogy éjjel bulizhattak hárman a nappali kanapéján.

Ezeken túl levontam még egy konzekvenciát: Nincs az a gyönyörű szín, amit ne tudna az ember hányásig megutálni, mire végez.

2016. április 29., péntek

Paranyuszkó



Igen, ez én lennék. Marcsi barátném aggatta rám ezt a nem túl pozitív csengésű jelzőt. Ám akárhányszor elhangzik, magaménak érzem, totál azonosulni tudok vele. Ha egy szóban kéne jellemeznem magam, valószínűleg mindig ide kanyarodnék vissza: Paranyuszkó.

Hogy ez mit takar? Csak annyit, hogy gyakorlatilag bármire rá tudok parázni. Egy bérletvásárlástól kezdve az orvoshoz menésen át akár az új autó kipróbálásáig bárminek nagyobb feneket tudok keríteni, mint amekkora valójában.

Nem irigylem magam a mindennapokban, mert bár kívülről sokszor nem látszik rajtam, a belső feszültség mindent elsöprő tud lenni.

Sokszor hallgatom drága férjemtől, hogy tök feleslegesen izgulok dolgok miatt. A minap egy nagyon frappáns választ találtam erre egy filmben, ahol a „hősnő” hasonlóan aggodalmaskodónak bizonyult, mint én. 

Az ő meglátása ez volt: „Azért aggódom minden miatt, mert így a jó Isten tudja, hogy komolyan veszem a dolgokat, nem félvállról.”. Ha nem is szó szerinti idézet, mégis takarja a valót. Amint ezt meghallottam, azonnal fényesebb lett az agyam a saját életemet tekintve. Talán ezért van ez az egész! Sokszor igazolt az élet: ami miatt nagyon aggódom, az általában nem következik be. A vége hepiend és kész. Talán ez a mindent elsöprő feszültség kell ahhoz, hogy pörögjek a mindennapokban.

Vaaaaaagy már megint mindenkinek meg akarok felelni. Én akarok lenni a legjobb feleség, aki mindig finomakat főz, csilli-villi a lakás is, mindig van tiszta ruha a szekrényben, emellett mosolyogva, talpig sminkben-smukkban, kisestélyiben várja a ház urát munka után.

A legjobb anya, aki engedékeny, mégis következetes, aki segít a matek háziban és van ideje arra is, hogy lelkizzen a nagyobbal, de egy Ki nevet a végén-re is jut idő a kisebbikkel (persze úgy, hogy a gyerek nyerjen, csakis), míg a harmadiknak megvarrja a kedvenc plüssmaci leszakadt fülét, miközben bio-paleo répatortát süt vacsi utáni nasira (keddenként) és még arra is van energiája, hogy szétválassza a birokra kelt csemetéket, majd igazságos döntőbíró módjára (totál higgadtan, hangot fel sem emelve) tegyen rendet közöttük és a lelkükben is egy időben, hogy a végén még ők köszönjék meg, hogy elsimította anya a göröngyöket…

A legjobb anyuka az oviban és a suliban, imádják a tanár nénik és óvó nénik, mert minden szülőin ott van, lehetőleg SZMK-s is, ötletel, megvalósít, mindezt úgy, mintha más dolga sem lenne, sőt, még fényképez is, videót készít, majd mindezt megosztja a többi szülővel is grátisz, sütit süt, lehetőleg nagyot, sokat, finomat, és a gyerekeivel sincs különös gond, hisz hát tündéri nevelést kapnak otthon, ami meglátszik ám az óvodában és az iskolában is.

A legjobb vásárló a zöldségesnél, sosem panaszkodik, ha penészes a krumpli, nyákos a paradicsom vagy savanyú a szőlő…

A legjobb munkaerő, mindent megold, mindent kisujjból old meg, sosem fáradt, mindig tettre kész és sohasem beteg, még a gyereke sem, ha mégis, akkor a nagyi vigyáz rá, míg ő dolgozik.

A legjobb beteg az orvosnál, sosem türelmetlen, ha kétszázan vannak előtte, pontos diagnózissal érkezik, az orvosnak már nincs más dolga, mint bólogatva felírni a receptet és jobbulást kívánni, majd átvenni a dagadt borítékot.

A legjobb utas a buszon, aki nem szentségel, ha melléül a mosdatlan, részeg, dülöngélő bácsi, aki átadja másnak az ülőhelyét (főleg, ha mosdatlan, részeg bácsi mellől kell felkelnie).
Szóval ez mind akarok lenni, persze ennek a fele sem valósul meg, mindössze vágyálom marad (na nem az, hogy SZMK-s legyek, az sosem lesz álmom).

És talán ezért vagyok paranyuszkó egy kicsit. Mert félek, hogy a zöldséges néni nem mosolyog rám, ha megjegyzem, hogy köszönöm, de a fonnyadt répát nem viszem el, inkább veszek máshol. Félek, hogy az óvó néni neheztel rám, ha nem tudok elmenni a szülőire, mert pont úgy jön ki a lépés, hogy sehogyan sem tudom megoldani. Félek, hogy a gyerekeim nem fognak szeretni, mert sokszor kiabálok velük.

Még nem találtam megoldást arra, hogy nyugodalmasabban teljenek a hétköznapok. Lehet, hogy én így működöm. És nincs is ezzel semmi baj. Mondjuk szívesebben élnék picikét lazábban, kevesebb véres verejtékkel átitatott póló nélkül.

Most, hogy leírtam mindezt, egy pillanatra megkönnyebbültem… Egy pillanatra. Aztán elgondolkodtam: vajon mit fog szólni az a pár ember, aki majd elolvassa????


Paranyuszkó újra munkában.

2016. április 13., szerda

A hangyák a hangyáim



Kocsieladás. Gyalogkakukkolás. Köhögés. Stressz. Hangyák. Főzés. Fogfájás.

Bizony, ennyi minden belefér egyetlen napba. Nem mind az enyém a fentiek közül, de mindben érintett vagyok.

Hol is kezdjem…

Eladtuk a kocsit. Miért? Mert balekok vagyunk (voltunk és leszünk is szerintem, de ez mellékvágány). Nem azért vagyunk balekok, mert most eladtuk, hanem azért, mert egyáltalán megvettük. Buktunk rajta. Sokat. De ez lényegtelen. A lényeg most az, hogy BKV-val járok dolgozni Gyálról Kispestre és ugyanúgy vissza. Nincs ezzel semmi gond, szép idő van, jó levegő… Igaz, reggel még megfagy az ember gyereke, délután meg lerohad róla a sok gönc, ezt kiküszöbölendő cigölheti a hóna alatt a kabátot, kardigánt, miegymást. Az idő-tényező az, ami leginkább fájó, mert hát ami kocsival 20-25 perc, az gyalogosan 1-1,5 óra.

Arról a halott halvány tényről se feledkezzünk meg, hogy míg kocsival hazaviszem a melóhelyről drága férjemnek a másnapra csomagolható ebédet, ezt kocsi nélkül nem merem felvállalni, hisz hazafelé legkevesebb két gyerekre kell még ügyelnem (plusz vinni az ő kabátjukat, kardigánjukat, sapkájukat, plüss macijukat, logopédiás füzetjüket, aznap összegyűjtött, el nem dobható legszebb kavicsokat, botokat, enyhén összeaszott pitypangokat…). Viszont ellenben de, hogy férjecském ne haljon éhen, némi elemózsiával el kell látnom, így hát a szokottnál bár később érek haza, nekiállhatok főzni.

Így történt ez tegnap is. Hámozom a krumplit a főzeléknek, állok a konyhában, hallgatom, ahogy fiam a tüdejét készül kiköpni, úgy köhög. Odahívom, megitatom, mézet tömök a képébe és egy vitamint a markába. Tovább hámozom a krumplit. Szemem sarkából mozgást észlelek a konyhapulton. Ösztönösen nyomok szét egy tolakodó hangyát.

A hangyák a hangyáim. Nincs velük bajom, míg a házon kívül masíroznak, ám a konyhámban nem tűröm őket.  Hámozok rendületlenül, de már jár a szemem a többi hangyát keresgélve. Krumplik csupaszok, felvagdosom őket, szemem fel-alá jár a rovarokat keresgélve – ám még így sem sikerül a krumplifőzelékbe vágnom az ujjaimat. Víz a krumplikra, lábos a gázra, alágyújtás, só, majoránna, babérlevél, fedő. Némi elégedettséggel hátralépve kap el tekintetem egy újabb hatlábú egyént, immár nem a pulton, hanem a pult feletti szekrény oldalán.

Szentségelek. Őt is likvidálom, majd elmosogatom a krumpli hámozót, közben szemügyre veszem az említett konyhaszekrényt. Kis híján megüt a guta, mikor azt konstatálom, hogy tekintélyes hadsereg vándorol balról jobbra a szemem láttára. Dühbe gurulok és tömeggyilkos módjára próbálok megszabadulni tőlük. Míg öldöklök, nem éppen vidám dolgok kezdenek motoszkálni a fejemben: sosem voltak a felső konyhaszekrényen hangyák. Voltak már a konyhaasztal alatt, jóízűen tobzódva a gyermekeim által padlóra ejtett vacsoramaradékokban. Voltak már a konyhapulton, fürdőzve a szörpös üvegről lecsöpögő szörpben, mézben, néminemű kenyérmorzsában. Akadtak a fürdőszobában, az előszobában és a wc-ben is. De a felső szekrény sosem volt célpontjuk. Befészkeli magát ez a nemkívánatos gyanú a tudatomba. Kinyitom az első szekrényt, ahol a tányérok vannak. Semmi. Kinyitom a másodikat, ahol a bögrék és poharak vannak, semmi. Kezdek megnyugodni, hogy nyilván csak felfedező útra indult a hangyahad. Ám mikor kinyitom a harmadik szekrényt, ami olyan mindenes féle… leesik az állam. Nem számoltam meg őket. Szék után kaptam, majd azon egyensúlyozva igyekeztem minél gyorsabban kiüríteni a szekrényt, hogy egyikük se bújhasson el előlem. 

Nem kis káosz uralkodott a „mindenes” szekrényben, hisz hát nem véletlenül mindenes, na. Van ott a muffin papírtól kezdve a karácsonyi fadíszig minden. Rágógumi, gumicukor, néhány elem, a már kidobott fotelünk kiesett kereke (khm… ne kérdezzétek, miért van éppen ott), a kenyérsütő gép sütőlapátja, a sütő tekerőgombja, ami bár nem levehető, Bence pár éve azzá tette, szalagok és hát csokoládé… nem kis mennyiség. Mikor a csokikhoz eljutottam, beleremegett a lábam. Az elsőt kinyitva megkönnyebbültem, hogy a hangyák nem is szeretik a csokit! A másodikat kinyitva meg dobtam egy hátast, hogy ja, de mégis! Soha ne vegyetek robbanócukorkás csokit. Szerintem életem szonettje sem tudta, mit emel le a nagyáruház polcáról, ám mivel tudja, hogy csoki-függő vagyok (nem kicsit), ezért meglepett eme rettenettel, amit bár én megkóstoltam, leginkább abba a kategóriába sorolnám, amit jobb kézzel bal váll fölött hajítunk minél messzebbre. Nyilván a hiba bennem van, mert gyermekeim imádják, ettek is belőle. Sőt, a hangyák is imádják, mert legalább száz nyüzsgött a megkezdett táblán.

Rövidre fogom: szekrény totál kipakolása, valamint a hangyák levadászása és a szekrény visszapakolása után a krumplifőzelék pont megfőzte magát és már csak habarás, valamint ecet után sóhajtozott. Megkapta.

Meg én is megkaptam a jól végzett munka örömét: egy fogfájós férjet estére, akinek épp aznap csiszolták le a fogát. Így egy kemény nap után nem a megérdemelt pihenés jutott, mindössze egy köhögős gyerek éjszakára és egy fogfájós apuka forgolódása és nyöszörgése.


Mikor elmeséltem neki a hangyás sztorit, egyértelműen közölte, ez is csak az én hibám. Ha nem lennék ennyire csoki-függő, nem is lenne otthon édesség, ergo nem vonzaná a hangyákat a konyhaszekrénybe. Végül is jogos. Ha nem tartanánk otthon semminemű élelmiszert, lehet, hogy az egész házból kiköltöznének. Úgyhogy ennek megfelelően eldöntöttem: NEM FŐZÖK TÖBBET.

2016. február 26., péntek

Van élet a 40 után



Bár még csak egyetlen napja múltam negyven, bizton állíthatom első kézből, mint survivor: Van élet a 40 után! Juhúúúúúúú…

Hogy őszinte legyek, semmi különöset nem érzek – tudom, a hiba nyilván bennem lehet. Bár sokan „fenyegettek”, hogy mostantól minden más lesz, még a nap is másként fog sütni rám, tudván, hogy már 4 X van mögöttem, hogy ezentúl semmi sem lesz a régi, reggel belenéztem a tükörbe és azt kellett látnom, hogy ugyanaz az arc néz vissza rám, mint tegnap: ráncok a helyén, ősz hajszálak száma változatlan, karikák színe a szem alatt ugyanaz az árnyalat, kávé előtti beszámíthatatlan viselkedés stimmel, zokni párjának nem-találása szintén.

Akik még csak tapossák az utat a 40 felé, üzenem, nem dől össze a világ.

Igen. Volt egy kis visszatekintés bennem. Némi összegzés. Mindezt nem összefacsarodott szívvel tettem, leginkább leltárra hasonlítanám.

40 tavasz: Igen, ez lesz idén a negyvenedik alkalom, hogy rácsodálkozhassak a megújulásra, a tél fagyosságának múlására, az ébredező természet csodáira… A negyvenedik tavasz, mikor hasra vethetem magam, ha tavasztól kábult méhek döngenek körülöttem.

40 nyár: Igen, negyvenedszer barnulhatok a nyári napsütés alatt és úgy érzem, ezt száz évig sem unnám meg soha… A negyvenedik nyár, mikor sziszegve húzom pirosra sült bőrömre a ruhát, ha meggondolatlanul sok volt az a napozás.

40 ősz: Idén negyvenedszer láthatom, hogyan vetkőznek csupaszra a fák, hogy dobol az ablakpárkányon az őszi eső, hogy rövidülnek a nappalok szépen lassan… Negyvenedszer sirathatom el a jó meleg nyarat és átkozhatom a szeles, saras, hűvös évszakot.

40 tél: Igen, idén negyvenedszer öltöztethetem a fenyőfát és a lelkemet díszbe karácsonykor… Negyvenedszer szakad meg kicsit a szívem, mikor az ünnep végén meg kell fosztani a fát a díszektől.

40… Ez csak egy szám. És hogy bevalljam, nem érzem magam mögött azt a sok-sok évet. Szép életem van, nem cserélném el senkivel. Még a rögöket sem, amiket magam mögött tudhatok. Azt hiszem, így kerek, így egész, buktatókkal, nehézségekkel együtt.

És tudjátok mit? Ti előre huhogók! Azért sem hagyom magam. Büszkén vállalom, hogy 40 lettem.  És nem félek az 50-től sem. Bátor vagyok, mi? Ide nekem az összes kerek számot! Majd én megmutatom!