2013. március 29., péntek

Kolompárék az SZTK-ban

 

Talán épp egy éve, hogy meglátogattuk a három gyerekkel a gyáli fülészetet. Sajnos megint aktuálissá vált, idén ugyan nem Enikővel, Bencével akadt egy kis gond. Már ha kicsi gondnak vesszük, hogy fiam gyakorlatilag a nem-hallás küszöbén lebegve minden hozzá intézett mondatot megismételtetett, utóbbi napokban már úgy, hogy közvetlenül a szánk elé rakta a fülét és kérte, abba beszéljünk. Be kellett látnom, hogy valóban rosszul hall, nem csak azért kérdez vissza állandóan, mert nem figyel a beszélőre. És már nem nagyon volt vicces vele kapcsolatban elsütögetni azt sem, hogy „-Milyen a hallása papa? –Római katólikus!”. Szóval a tavaszi szünet első napján összenyaláboltam a kölyköket és letáboroztunk a fülészeten.

Az ott eltöltött idő alatt át kellett értékelnem minden korábbi tapasztalatomat. Illetve majdnem mindet. Van, ami nem változik: a várakozási idő. Ha lehet, még hosszabb volt, mint a tavalyi. Talán azért, mert egy ajtóra ragasztott tájékoztató szerint már csak heti egy alkalommal rendel a fül-orr-gégészet. Nem mintha a heti kettőt sokalltam volna, de ez így pláne nonszensznek tűnt.

Mázlinkra akadtak üres székek és olyan kedves emberek, akik látva népes betódulásunkat, kicsit összébb szedelőzködtek, hogy egymás mellé tudjunk ülni.

Fiam, amint a székre ért a hátsó fele, közölte, hogy szomjas. Itt azonnal a falba tudtam volna verni a fejem, mert hát persze, hogy a spájzban felejtettem az innivalót, amit hozni akartam. Drága Bencém viszont egy kisfiú kezében meglátva az üdítős üveget, sivatagi szomjúságra kezdett panaszkodni. Itt már sejtettem, hogy igen hosszú lesz az idő a bejutásig és nem csak azért, mert kb. négyszázan várakoznak előttünk.

Miután túlestünk olyanokon, mint kinek ki üljön az ölébe és mikor, kit ne rugdosson kicsoda és ki ne ütögesse a másik lábát, kezdett fogyni a türelmem. Mindig tudom, hogy helyi látványosság vagyunk egy-egy orvosi váróban, de ez most túlment minden határon.

Egészen addig, míg helyettünk egy sokkal jobb műsor nem érkezett. Belépett a váróba egy teljesen normális gyáli dakota párocska. Kolompárnén tulipiros rakott-szoknya csiricsáré mintákkal megspékelve, fején szorosra kötött kendő, és a telet idéző fokokra tekintet nélkül felül csupán egy kardigán, nagykabát helyett, a hosszú szoknya alól csinin elővillanó kopogós fekete cipő és mikor leült, láthatóvá vált pink-narancssárga csíkos zoknija is. Valószínűleg az ő férje, Kolompár úr egy magas, vékony, tömött bajszú, makkos cipős, ünneplő ruhás egyed. Édesen támasztották a falat kis ideig és felmérték, hogy bizony vannak előttük páran. Majd előbb leguggoltak a fal mellett, majd egyikük a váró egyik végébe, másikuk a másikba ült le egy üres helyre. Néha a várón átkiabálva váltottak pár szót, általáunk ismeretlen nyelven. Aztán megüresedett két egymás melletti szék egy harmadik helyen, oda ültek le mindketten, mint gerlék a villanypóznára.
 
Asszonyunk kis csücsülés után benyúlt a szoknyája alá (nem kell megijedni, csak úgy a hasa felől) és egy levél Strepsilst vett elő fájós torkú kedvesének. Mikor az nagy cuppogásba fogott az orvossággal, neje elég kitartóan tisztogatni kezdte embere fülét, az ott talált dolgokat akkurátusan megszemlélve, majd hanyagul a földre pöccintve. Mikor a gyógycukor és a fülpiszka megvolt, bajszosunk az orrát is kipuceválta, csak úgy a’la natúr a mutatóujjával. Az abból előbányászott anyagot szintén módszeresen galacsinná gyúrta és a fülváladékok mellé pottyantotta a kövezetre.

Tátott szájjal bámultam mutatványukat. De még nem volt vége. Mi kb. másfél órája várakozhattunk a sorunkra, míg ők nem több, mint 20 perce, mikor úgy érezték, eleget ültek-álltak, ideje bemenniük a rendelésre. A soron következő beteg nyomán be is jutottak. Prüszköltem a dühtől, hogy van pofájuk…

Szerencsére a doktornő a sarkára állt és egy perc múlva nyílt is az ajtó, ők meg penderültek kifelé. Néhány beteg szemrehányó pillantások közepette világosította fel őket, hogy mi sem a villamosra várakozunk, majd ráböktek egy személyre, hogy majd ha Ő kijött, akkor lehet bemasírozniuk a rendelőbe.

Sosem hittem volna, de eljött az is, hogy mi kerültünk sorra. Benyus fülét kimosták, ő hősiesen viselte, igaz, mikor beléptünk, először úgy lecövekelt az ajtóban, mintha odaszögeltem volna, majd mikor invitálták őt a székbe, határozott mozdulattal a Bogira mutatott, hogy inkább neki nézzék meg a fülét. Szerencsére hamar túlvoltunk az egészen. Azóta remekül működik a hallása és egy újabb élménnyel lettünk gazdagabbak. Bár sok részt szívem szerint kihagytam volna.

2013. március 21., csütörtök

Borcsa, a kutyatündér





Sok-sok vérre menő veszekedést megelőzően Borcsa, a 7 hetes berni pásztor és tapintásra plüsskutya keveréke, egy karton dobozban utazva 2013. 03. 15-én megérkezett új rezidenciájára, vagyis szerény otthonunkba.

Utazása sajnos nem egészen úgy alakult, ahogy eredetileg terveztük, mivel Murphy megen közbeszólt és a havat okádó fellegek alatt elromlott a családi autónk ablaktörlője. Így apa a céges autót kölcsönvéve (ssss! a főnök meg ne hallja!) egyedül szállítmányozta haza a kis kutyakölyköt, mivel a nagy autó összesen 3 személyes, így öten csak nagy üggyel-bajjal fértünk volna el benne, nem mellékesen viszont hótt szabálytalanul. Tehát azt a verziót, miszerint mindannyian kocsira pattanunk és kirándulunk egyet Borcsáért, kilőttük, maradt a b, variáns, vagyis Borcsa kénytelen lesz kibírni az ölem helyett egy dobozban csücsülve hazáig. Nem repesett a lelkem, ám kényszermegoldásként szájhúzogatások közepette belementem.

A hazaérkezést megelőző napokban egy végeérhetetlen és parttalan vita volt köztünk amúgy is életem miértjével, mert az időjárás jelentések elborzasztottak és világossá vált, hogy a tűkön ülve várt tavasz még hírből sem jön el 15-ére, ellenben lesz nagyon hideg, hó, szél, jég és a többi téli nyalánkság, pofátlanul március idusán... Azon dolgoztam, hátha meg tudom győzni férjem-uram, hogy a kutyának is, nekünk is jobb lenne, ha nem szügyig hóban érkezne, hisz csak kicsi még, csak kölyök még, hát féltem őt. Ám férjem – a kosok kosa! -, meggyőzhetetlen volt, mint az esetek uszkve 187%-ában…
Így Borcsa jött. Utólag már nem bánom, egyáltalán (főleg annak fényében, hogy sajnos erre a hétvégére is zimankót ígérnek az időjósok…).

Fogadtatása felért egy majálissal. Gyermekeim visongva, egymással versengve tolongták körül a finoman oldalára borított  kartondobozból érdeklődve előbattyogó kiskutyát, amit ő elképesztő türelemmel és nyugodtsággal tolerált. Ha jómagam kutyakölyök lennék, visítva menekülnék egy hasonló gyereksereg tapasztaltán, Borcsa azonban higgadtan és szinte megértően tűrte vég nélküli simogatásaikat, fejhangon becézésüket, dögönyözésüket.

Egyedül az előszobai szekrény tükre akasztotta ki őt kissé, mikor ott meglátta saját tükörképét, szívszorongatóan halk nyüszítésbe fogott és nyalogatni kezdte a túloldali énjét. Valószínűleg elszakított testvéreit látta benne. Ennél a momentumnál csendesen haldokoltam, könnyek nélkül zokogott a lelkem és még jobban szívembe zártam ezt az érző, meleg, szeretetet sugárzó kis lényt.

Az első napon a prüszkölő, jeges szeles, havas időjárásban jobbnak láttuk, ha mindannyian a házban ismerkedünk új családtagunkkal.  Borcsa a bejárati ajtó elé heveredett és sűrűn el-elbóbiskolt. 
Ébrenlétei alatt viszont megvárta, míg valaki bíztató szavakat intéz felé, a nevét mondogatja, cuppogtat, csettinget avagy a térdét csapkodja magához hívogatva őt. Ezt hallván bemerészkedett a nappaliba és heveny játékba, harapdálásba, farokcsóválásba, vakkantásokba fogott. Amint az épp aktuális játszótársnak más dolga akadt, udvariasan visszafeküdt az ajtó elé, puha kis állát a mancsaira fektette és várta, igen, szó szerint a türelem szobraként kivárta, hogy megint legyen valaki, aki hívja és pajtáskodik vele.

A hálószobák – mintha bárki is tiltotta volna -, tabu számba mentek, okosan megállt a nappali végénél és egy tapodtat sem lépett tovább. Hogy ezt honnan vagy honnan nem… hát nem jövök rá, senki nem mondta, mégis ösztönösen tiszteletben tartotta a kétlábúak alvóhelyét.

Mishával az első nagy találkozás elég kurtára sikeredett: gondoltam, nagyon okos és előrelátó gazdi leszek, fogtam a macsekot és be akartam neki mutatni Borcsát. Kutyuskám érdeklődve nézte a tizedmásodperc alatt szörnyecskévé változó, szabályos C betűvé görbülő, prüszkölő, fújtató szőrcsomót a kezeim között. Misha jobbnak látta jó messziről szemlélni egyelőre az eseményeket, így kiugorván kezeim közül az asztal tetejéről pillogott családunk legújabb tagjára, majd tüntető nagymosakodást rendezett, szeme csücskéből ugrásra készen sasolva a szempillarebegtető és szemlátomást semmit sem értő Borcsát. 

Nem adtam fel, természetesen, hisz egy jó gazdi is holtig tanul. Egy-két próbálkozás után, mikor macskám fújtatva, gyanakvó tekinteteket lövellve menekült tova, rájöttem, sokkal jobban járok, ha rájuk bízom az ismerkedés bonyolult és cseppet sem zökkenőmentes folyamatát. Hiszem, hogy lesz még fotó, amin egymás hegyén-hátán alszanak összebújva, a lehető legnagyobb egyetértésben, csak türelem kell hozzá és kész.

Szóval megkutyásodtunk. Borcsa egy tündér kutya vagy kutyatündér, akit az égből küldhettek nekünk, hogy vele teljesedjen ki a család. Nyilván lesz majd olyan, hogy szétrágja a rendszámtáblát vagy kikaparja a tulipánokat, esetleg elcsócsál néhány széthagyott játékot, kerti papucsot. Ha ilyen lesz, bizton billentyűzetet ragadok és újabb bejegyzésbe töltöm.  De addig hátradőlök, megveregetem a vállam és elégedett sóhajjal szemlélem a világ legtökéletesebb, legédesebb, legszeretetreméltóbb, leglenyűgözőbb kutyáját, amivel még nagyon sokáig nem fogok tudni betelni. Persze cseppet sem vagyok ám elfogult :)