Lebetegedtünk

Elkapott a gépszíj minket is. Na jó, nevezzük a nevén a dolgokat, vírusos lett a család. A sort immáron apa kezdte, aki húsvét óta olyan göthös, hogy hozzá képest egy láncdohányos harákolása kutyafitty. 

Aztán jöttem én, aki a gyomrával esett ágynak. Nem vagyok az a típus, aki elhagyja magát az első tüsszentésre, de mikor már a víz is kijön az emberből és percenként derékszögig rántják a görcsök, mint egy idegbeteg marionett bábút, azt hiszem, indokolt az ágynyugalom (közeli WC hozzáférhetőséggel…). És akkor még nem említettem azt a néhány elmebajos mókust, aki a gyomrom helyén egy végtelen mókuskerék versenyt űzött, állandóan tekerve a kereket, hogy émelygésem egy pillanatra se álljon le. 

Persze két nap után az ágy kiveti a beteget, pláne, ha azt látja a lakáson végignézve, hogy porszívóra kéne pattanni és egy alapos ciánozás sem ártana, szemet hunyva afelett, hogy a lakásnak nincs olyan négyzetcentiméternyi helye, ahol ne lenne eldobálva pár 128-as ruhadarab, fél pár zokni, plüsskutya, hajgumi, műanyag autó, hupikék törpike (papucs nélkül rágyalogolni felér egy akupunktúrás nagykezeléssel), pár játék evőeszköz, műparadicsom, borsó, apró fazék, kócos Barbie baba, Kennel ölelkezve a parketta kellős közepén, hiányos öltözékben…

Szóval két nap lábadozás után, mikor már több, mint 2 méteres körzetre el tudtam távolodni a klotyótól, félig meddig gyógyultnak nyilvánítottam magam és újra melóba álltam, inkább, mint otthon szemlélni a romokat.

Irtó óvatos voltam, hogy csimotáim ne kapják el tőlem ezt a dögvészt és egy-két napig úgy tűnt sikeres is volt a nempuszizós óvintézkedés. Egészen péntek éjjelig ringathattam magam ebbe az álomba, mígnem Bogi 00:30-kor anyát suttogva vödröt kért, majd teljes odaadással bele is kiabált egy színeset. Majd negyed óra múlva még egyet és pár perc múlva még egyet…

Szerencsére lányom kb. annyira utál hányni, mint én, így a harmadik alkalommal még a vödörben volt a feje, mikor enyhe dobozhangon, némi nyögéssel tarkítva közölte, hogy soha többet nem kíván hányni. Valamit tudhatott a gyerek, mert itt vége is volt a betegségének, másnap már úgy ette ebédnél a bolognait, hogy öröm volt nézni, még repetázott is.

Nagyot sóhajtva azt gyanítottam, tán csak elcsapta a gyomrát, ezért volt a hányás.

Hétfőn reggel már nem voltam ilyen optimista, mikor Enikő fájlalta a pocakját. Még épp 20 perc lett volna az ébresztőig, ezért nem voltam túlságosan elragadtatva, hogy harmadszor is be kell mennem pocakot simogatni, ám másra nem gyanakodtam. 

Eljött az ébresztő, bevonultam a fürdőszobába némi fogmosás, fésülködés, arcrajzolás végett, Encit pedig a nappaliba vittem a kanapéra. Pár perc múlva fura hang ütötte meg a fülemet, amit Enikő sírása követett. Rongyoltam a nappaliba, ám mire odaértem, már a vödör is a kezemben volt, hisz anya mindig tudja, vagy ha nem, akkor is, mire van szüksége a gyereknek. Nem csalódtam. Míg apa értetlenül bámulta a síró gyereket, akinek a szájából valami habféle bugyogott és körülötte már díszelgett néhány ragacsos, sárgás tócsa, én a feje alá tartottam a vödröt, ily módon felfogatván a következő adagot.

Agyam százezerrel cikázott: oviba nem mehet, nekem melózni kell, mi legyen stb. Közben A száját törölgettem, csitítottam, ölelgettem a megszeppent aprólékot, aki félig kómásan biztosított afelől, hogy a legkedvencebb pizsije nem lett „olyan” és hogy soha többé nem akar hányni. Utóbbit – minő déja vu! – vödörhangon, öklendezve, nyögdécselve.

Hogy én nem tudok legalább egy hétig unatkozni…

Falusi fitness

Ugye milyen romantikusan hangzik? Na fele ennyire sem érzem magam most romantikus hangulatban, mivel a hétvégi ásás-gereblyézés-vetés után az alapvető mozgások legkisebb kivitelezése is hangos huhogások közepette megy csak, beleértve egy laza orrfújást is.

Hát igen, a nem szokta a cigány a szántást, most nagyon jól értendő rám is, a panellányból lett kerti angyalkára.

A bevetendő kert nagysága (vagy leginkább kicsinysége…) hát szóval elenyésző, ám efféle testmozgáshoz nem szokott porcikáim úgy nyafognak, miközben művelem a földet, mintha maga Hannibál Lecter jött volna vendégségbe hozzánk egy jó kis nyúzásra.

Persze életem pasasa rohadtul ért hozzá, hogy kedvet csináljon a földtúráshoz… Mivel a tavasz csak papíron jött el, ám még senki sem tapasztalta, kb. annyi kedvem volt a földműveléshez, mint másodikosnak a matek házihoz. Szóval húztam halasztottam, nyögtem már előre és természetesen az összes kifogást kitaláltam, hogy miért ne menjek ki a kertbe. Köztük szerepelt a hideg van, éhes vagyok, szomjas vagyok, túl sokat ettem és ittam, a mindjárt esik az eső, hó, lavina és a biztosan orkán szél fúj az ajtón túl. Utóbbin kívül minden igaz volt. 

Erre drágám mélyen a szemembe nézett és azt mondta: „Tavaly olyan szép konyhakertet varázsoltál nekünk. És milyen jó volt onnan szedni frissen a paradicsomot, újhagymát miegymást. Annyira ügyes vagy és én olyan büszke vagyok rád.”.

Még ki sem mondta az utolsó szavakat, már rajtam volt a kertészcipőm, mellényem és menetre készen tolongtam magam előtt a bejárati ajtóban, túlvilági, fülig érő, bamba vigyorral a képemen.

Első lelkesedésem akkor múlt el, mikor becsukódott utánam a bejárati ajtó. Borcsa teli szájjal mosolyogva örült nekem és fenékriszálva táncolt körbe-körbe, mondván, itt a játszópajtás végre. Ezt egyrészt nem hagyhattam ki, szóval kénytelen voltam megdögönyözni őnagyságát, amit borzasztó odaadással, minden ízében kiélvezett. Aztán előkaptam a kutyafésűt is, mivel ki tudja hogyan, hogyan nem, kiskutyám fején a szőr csumpin összeragadt némi sártól. Egy-két napig tűrtem, hogy minden simogatásomnál bele-belebotoljanak az ujjaim ezekbe a göbökbe, ám ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy kifésülgessem őket. Borcsám úgy gondolta, ez a megmozdulásom is csak a szeretet jele lehet, mert ugyanolyan vidáman tűrte a csomók bontását, mint a legfinomabb fülvakargatást. Rövid idő alatt mesmeg plüsskutyát varázsoltam házőrzőnkből és elégedetten szemléltem művemet.

Ez is megvolt, mégsem pistultunk bele és még az este sem hullott a fejünkre. Nagyot sóhajtottam és a bevetendő, gazlepte területre tévedt a tekintetem. Édesem szavai, miszerint oltári büszke rám immár falsul és abszolút erőt nem adóan csengtek a fülemben. Ez az ártány tavasz! Ez az oka mindennek! Mert miért nem tud időben jönni? Már rég elvetettem volna mindent, de hát a hó alá nemigen lehet magokat dugdosni a fagyos földbe… Mostanra meg már rég be kellett volna ezt fejezni, amihez még csak most kezdek hozzá… Na.

Persze kihúztam magam és ásóra kaptam. Hisz helyettem senki nem fogja megcsinálni se ma, se holnap se sohase.

Így történt, hogy néhány óra alatt rettentő helyre kis veteményest rittyentettem a hátsó kertben, szigorúan Borcsa mentes övezetbe.

És így lehet, hogy az összes izmom lázban sajog és minden léptemet sziszegéssel kísérem.

Ami vígasztal: lesz pár hét múlva répa, petrezselyem, karalábé, retek, borsó, uborka, cukkini, patisszon, padlizsán, paradicsom és két féle paprika.

A falusi fitnesst pedig ajánlom mindenkinek, remek testmozgás, ha már ráveszi magát az ember. Csak ne kéne másnap megmozdulni…