Egy becsületbeli ügy – avagy Bat Man elmehet a csába

Néha magam is meglepődöm azon, hogy a férfiúi büszkeség és bizonyítani akarás meddig mehet el.

És most nem épp arra gondolok, amikor mások felé akarnak villogni, hanem főképp, mikor maguknak szeretnének megfelelni, vagy éppen megveregetni saját vállukat, hogy igenis én erre képes vagyok.

Elárulom, drága életemről beszélek, aki meghökkentő módon bír eltökélt lenni olyan dolgokban, amik számomra teljesen érthetetlenek, feleslegesek, tisztára idő- és energiapocsékolás mind.

Az ügy általában a munkahelyen kezdődik, ahol – pasikról lévén szó -, néha egekbe szökken a férfi hormonok áldott (vagy áldatlan) hatásaként a kivagyiság.

Olyan sztorikkal jön haza néha, hogy a hajam égnek áll és erősen elgondolkodom, hogy kis életközösségükben néhányan megálltak az 5 éves értelmi szinten. 

Ilyen volt, mikor a fogadás tárgya arról szólt, ki tudja megcsinálni a legjobban a tigrisbukfencet. 0 gyakorlás után majdnem mindenki kudarcot vallott, hisz testünk, bár begyakorolta ezt a mozdulatsort tesi órán, azért mérget vennék rá, hogy legtöbbünk nem így kel fel reggel és este sem így bújik ágyba, ergo szépen el is felejtettük ennek kivitelezését. Arról már nem is beszélek, hogy tesi órán szivacson végeztük, néhány kolléga ellenben valami füves-gazos-dzsindzsás helyen. Fájtak is a földhöz verdesett kobakok kellőképpen (ismétlem: ezek felnőtt férfiak, nem tinédzserek). Hogy kerek legyen a sztori, az én királyfim természetesen ebben is jeleskedett. Pff… nem véletlen.

A következő – szerintem hülye – kérdéskör az volt, hogy vajon ki tudná lebicajozni a Balaton körül a kis kört (gyengébbek kedvéért: nem teljes kör, Tihanynál át köll kelni a kompon – én sem tudtam vagy 37 évig…).

Már kb. egy éve hallgatom a történetet és a fenyegetőzést, hogy na akkor nemsokára nekiindul. Nagyjából nem zavart a kérdéskör, mert 1. Ez az ő dolga, 2. Lehet, hogy van elhatározása, de nincs bringája hozzá…

Aztán néhány hete beállított egy kölcsön járgánnyal, ami állítása szerint egy nagyon jó minőségű canga… volt fénykorában. A fénykora szerintem úgy időszámításunk előtt lehetett, de ez nem zavarta drága szép emberemet. Szépen felturbózta, kicsinosítgatta (nem, nem rakott a küllők közé kártyákat és dudát sem szerelt rá) és egyszer még edzett is vele, mielőtt nekifogott a beígért körnek.

Hozzá kell tennem, semmit sem bízott a véletlenre, olyan biciklis nadrágot vett, ami alapjában ki van párnázva a neccesebb helyeken (hiába kérem, ebben a században már mindent ki kell találni a fogyasztói társadalom részére). 

Egy verőfényes szombat délelőttön, mit sem sejtve sürögtem-forogtam a konyhában szokásomhoz híven, miközben drága habospitém elém penderült ebben a kipárnázott biciklis nadrágban a következő csatakiáltással: „Na csillagom, Bat Man elmehet a picsába!”. Rápillantottam, majd kicsit illetlenül hangosan felröhögtem. Mentségemre legyen mondva, apa, teljes vállszélességgel feszített, az összes 120 kilóját belepréselve abba a telerottyantott buzidresszre hasonlatos ruhadarabba, felül a focihoz használatos tapi-felsőben, mely egy konditermet sűrűn látogató fiatalemberen nagyon csinosan tud mutatni, Micimackó pocakban erős uramnak azonban, hogy finom legyek, némileg előnytelen…

Szóval ott állt előttem talpig tapadós alsóban-felsőben, mint egy ruháját kinőtt búvár, belőlem meg kirobbant a röhögés gátlástalanul. Fittyet hányogatva vihogásomra, járgányra kapott és tekerni indult.

Pár óra múltán előkerült, meglepően sokkal jobb állapotban, mint számítottam rá. Azért azt elmondta, hogy a körforgalomtól (a háztól pár száz méter) majdnem visszafordult, mert olyan szembeszél volt, hogy úgy érezte, nullával halad, sőt, lehet, hogy hátrafelé. Aztán belejött, eltalálta a ritmust és minden szupi lett.

Egy héttel később nekiiramodott a Balcsi körnek. Elmondása szerint ott is minden szupi volt, leszámítva a gyökér emelkedőket, amik megkeserítették az életét. Holtpont is volt, mikor egy emelkedő tetején, valami buszmegállóban rogyott le a fűbe, evett, ivott, lélegezni próbált. Akik eltekertek mellette, picit gyanúsan méregették, de amúgy nem volt gáz.

Elmesélte, hogy mivel a fogadás úgy szólt, hogy tolni tilos, így azon az emelkedőn is feltekert, ami nagyjából a függőleges kategóriát súrolta. Nem szállt le, nem gyalogolt helyette, hisz ez egy becsületbeli ügy, ami szent. Igaz, hogy visszaváltott és a lába tekert, mint az őrült, haladni meg alig haladt és rutinos bicajosok úgy suhantak el mellette, mint teknős mellett a gepárd, de… megcsinálta.

És csak kétszer tévedt el. Picit. Úgyhogy a 78 kilométert felkerekítette 80-ra. De így visszatekintve szerintem ez legyen a legkevesebb. Ez a becsületbeli ügy kipipálva. Előre félek, mi lesz a következő…

Hogyishíjják - avagy a sárkány éve

Kegyetlenül rossz a névmemóriám.

Életem hovatovábbja ezt nagyon jól tudja és piszok jókat derül, mikor azon kínlódom, hogy agyam rejtett zugaiból előkotorjam a kívánt archoz tartozó nevet. Önelégült vigyorral a képén nézi tipródásomat, hisz általában egy-két megjegyzésemből neki már beugrik a keresett személy, én viszont bőszen ragaszkodom hozzá, ne segítsen, majd rájövök magam!

Ez olyan fele-fele arányban szokott is sikerülni, persze előfordult már olyan, hogy délutántól agyaltam egy színésznőcske nevén és éjjel kettőkor felráztam drágámat, mondván: Heuréka! Rájöttem! Nem volt őszinte a mosolya.

A minap is ülünk este a szokásos gyerekek már lefeküdtek és mi lazulunk hangulatban, mikor a képernyőn megjelenik egy általam tökéletesen ismert nőszemély, hosszú, szembe-szájba lógó szőke, borzas hajjal, feketére mázolt szemekkel, mikrofonnal a kézben. Nem mai csirke és ahogy így oldalról nézem…:

-          Hát ez tökre úgy néz ki ebből a kamera állásból, mint a Kóbor.

Apa rosszallóan kistányér szemekkel bámult vissza rám, viharos hullámokat ráncolva a homlokára.

-          Kóbor… - mondta kissé lassan -, de hisz ez egy nő.

-          Jajj, hát tudom én azt, ez a meglepő az egészben.

-          Szerintem Te nem is tudod, ki az a Kóbor.

-          Pff. Hogyne tudnám! Ő énekli azt, hogy Jééééééééégbőőőőőőőőőlvagyooooooooooook!

-          Khm… Nem, azt nem ő énekli, az a Demjén Rózsi.

-          Ú, bakker, ne már!

Okos telefon előkap, gugliba beír: Jééééééééééégbőőőőőőőőőőlvagyooooooooooook. Az meg okádja a Rózsi képeit válogatás nélkül. Huhh, csak rosszat ne álmodjak azoktól a képektől…

-          Jól van na, akkor nem az a szám, csak hasonlít rá, de a Kóbor énekel valami hasonlót, nem?

-          Az a Gyöngyhajú lány, amire Te gondolsz.

-          Téééééééééééényleg! És hogy is hívják ezt a vén tyúkot itt a tévében? Aki hasonlít a Kóborra…

Apa plafon felé emelt arcán a namegintkezdi… jelent meg.

-          Ne segítsek?

-          Ne! Rá fogok jönni… izéke... a hogyishíjják…ööö… jajj, pedig tudooooom… nem tudom…

-          Neoton Família?

-          Óbammegtényleg! De hogy is hívják?

-          Tudod, ő a sárkány éve vagy valami Sárkány Éva…

Okostelefon: játék nem csak kicsiknek

Utálom az okostelefont. Béna vagyok hozzá, mindig elnyomkorászom és lássuk be, nem nekem való már a butábbik verzió, az érintőképernyős telefon sem.

Apa ellenben rajong érte, azt mondja, végre egy kütyü, ami minden ízében tökéletes. Kezdi megfertőzni a csemetéket is, újabb meg újabb játékokat tölt le és ez által generál óriási veszekedéseket, ki-mikor-hányszor játszott…

Tegnap este, miután lefeküdt az aprónép és mi az időjárás jelentésre vártunk a tv előtt, arra lettem figyelmes, hümmögve merül a ketyere fölé.

Kíváncsiságom legyőzte utálatomat, ezért én is rápillantottam a kijelzőre. Picit meghökkentem, mikor egy Barbie baba szerű alak nézett rám vissza. Eléggé furán méregettem drágaságomat, mire föl életem netovábbja elmagyarázta, hogy Boginak töltötte le a csinibabás játékot.

-          Milyen játék ez? – kérdezetm

-          Mit tudom én… Valami sztájl…sztájl… vagy fesön… meg görl… Nézd, fel kell öltöztetni ezt a bigét. – a telefonra lestem, ahol éppen fekete csipkefehérneműben pompázott a szőkeség, de csak néhány tizedmásodpercig, utána azonnal rárepült valami dögös cucc.

-          De hamar felöltözött!

-          Hát ez a baj – szólott a teremtés koronája, tovább nyúzván a telefont – most keresünk rá valami dögös holmit. Csak mind olyan hosszú. Miért nincs rövidebb? Na! Így jó… Mi? Ehhez minek nadrág?? Hülyeség. Ez így jó. És ráadunk egy pöpec csizmát hozzá, nézd! Tádámm!

-          Ez bakancs, nem csizma…

-          Jól van na, akkor kicserélem, látod? Ez már egy tűsarkú csizma. Kicsit rosszlányos. Na milyen vagyok?

-          Perverz, drágám, nagyon perverz…

Csekkfeladás pisztollyal – avagy nem mindenki rabló, aki fegyverrel közelít

Nemrég emlegettem fel egy ismerősömnek egy korábban átélt világraszóló élményemet, amely majdnem a feledés jótékony homályába borult, ám mielőtt végleg elfelejtődött volna, szerencsésen felszínre úszott, hogy megoszthassam másokkal is.

Történt egyszer egy messzi-messzi galaxisban, hogy ifjú voltam, karcsú és bohó. Akkori leosztásom a Schiller Opelben biztosítási ügyintézőként volt megjelölve, s köszönhetően a rendszernek, a megkötött biztosítások egy részét nekem fizette az ügyfél jófajta kessssben.

Ezzel sok gond nem is lett volna (eltekintve persze attól, ha az ember lánya fáradt, hótt biztos, hogy mínuszba téved és hát pénzzel dolgozni nem szügyig tejföl, mint ismeretes…). 

Ellenben a napi güri után lehetett szambázni a postára a zsével a ridikülben, hogy azt szépen feladjuk.

Még ezzel sem lett volna nagy baj, hisz párezer Ft-tal még bátran grasszál bárki, holott 20 Ft-ért is öltek már embert, de akkoriban, mint említettem még fiatal voltam és merész, szembekacagtam a veszélyt.

Ellenben, mikor húzósabb összeg jött össze a kasszámban, már az én térgyem kalácsa is beleremegett a gondolatra, hogy a Váci úton mögém settenkedhetik egy rosszakaratú valaki és akár kupán is vághat, hogy az emlegetett pénzzel teli cekkeremet eltulajdonítsa.

Ennek függvényében a vezetőséghez fordultam segítségért, akik vállon veregettek és saját, külön bejáratú fegyveres biztonsági őrt adtak mellém a befizetendők postára történő elszállításának idejére.

Az elszállítás természetesen két lábon (őrrel együtt számolva négy lábon) történt, nem autóval, de a posta sem volt annyira messze, így ezt kicsit sem bántam.

Fütyörészve haladtunk a posta felé, nem kis önbizalmat adott, hogy egy hercig őrrel sétálhatok - akit mellesleg magassága okán akár a hónom alá is vághattam volna…. Biztonsági őröm oldalán hetykén fityegett a fegyver, bárki jól láthatta, nem is próbálta álcázni, felelősségének teljes tudatában feszített mellettem összes 150 centijével.

Beléptünk a postára, mosolyogva álltam a sor végére a befizetős ablaknál, őrömmel a nyomomban, mikor arra lettem figyelmes, hogy a postai biztonsági őr eldobva kaszát-kapát, Blikket, repül felénk a levegőben, nem kicsit morcos tekintettel, villámokat szórdogáló szemmel.

Az én arcomról is azonnal lefagyott a vigyor, helyébe jó nagy értetlenség költözött.

A homlokomon gyülekező kérdőjelekre gyorsan választ kaptunk egy jó nagy ejnye-bejnye kíséretében.

Nem is tudom, így utólag, mire gondolhattunk, hisz akár rablók is lehettünk volna, a postai biztonsági őr szemszögéből, aki csak annyit látott, hogy bemegy a bankba egy colos, vékony csajszi, meg egy töpörödött törpicsek egy mordállyal az oldalán…

Tisztáztuk kilétünket és azt, hogy nem vinni, hozni kívánunk pénzt, ezek után saját biztonsági őröm a postán kívül volt kénytelen várakozni rám, némileg önérzetében csorbulva, leforrázottan.

DE még örülhettünk, hogy nem előbb lőttek, csak aztán kérdeztek. Nem lett volna jó elsőnek lenni, akit azért lő le egy biztiőr, mert csekket akar feladni…