Irányíthatatlan álmok

Sok dolog van az életben, amit irányíthatunk. Az álmainkat sajnos nem. Elkanyarodhatnék afelé, hogy pozitív gondolkodás és miegymás és hogy a tudatalattink hogyan működik közre abban, hogy éjjel mikről álmodunk. Nem akarok.

Nem vagyok álomfejtő sem, így arra sem tudok megfelelő magyarázatot adni (mint Kúrdy Gyula nem egyszer), ha teszem azt teljesen abnormális dolgok forognak bennünk alvás közben, mondjuk, hogy egy bikinis majmot látunk egy templom torony tetején zongorázni napnyugtakor. De egyet tudok. Vannak kellemes álmok és vannak kellemetlenek.

A minap azt álmodtam, hogy a férjem megcsalt egy volt kolléganőmmel. A reggel úgy indul ilyenkor eszméletre térés után, hogy „Fúúúúúúúúdejóhogycsakálomvolt…”. De egy kellemes nyújtózkodás után azért csak visszalopja magát az érzés, az a nem kellemes érzés a tudatomba, hogy megcsaltak. Ébredező férjemre nézek, aki mosolyogva, még behunyt szemmel próbál magához húzni. Tüntetően távolságot tartok, majd megosztom vele: „Azt álmodtam, hogy megcsaltál.”.

Mivel ismer – és mert nem először fordult már elő ilyen -, mosolya szélesebbre húzódik, majd bocsánatkérően annyit mormol a párnájába: „Ugye nem haragszol, ha ezért most nem lesz bűntudatom?... Legalább valami jó nő volt?”.

Eleresztem a fülem mellett a szemérmetlen kérdést, vizslatva nézem a mosolygását. Mivel hallgatok, kinyitja a szemét. Néz rám, vigyorgós szemekkel, fürkészőn. Majd megszólal: „Mondd, hogy most nem fogsz rám egész nap haragudni. Gondold azt, hogy ez csak egy testi kapcsolat volt. Nem jelentett számomra semmit…”. Leütöm a kispárnámmal. A hangjában bujkáló huncutság egyáltalán nem tetszik. És bár nem vagyok egy féltékeny típus, ez a mai nap nem arról szól, hogy megbocsássam neki azt, amit álmomban elkövetett.

Felkászálódunk. Öltözködés, fogmosás, smink, fésülködés. Ébresztem a gyerekeket, lassan indulás óvodába, iskolába, munkába. Megállt az idő körülöttem. Még mindig az álmom lebeg előttem. És haragszom. Persze tudom, hogy hülyeség.

Kimegyek a konyhába. Életem miértje vizslatva néz rám, a szeme még mindig huncutul nevet. Kávét kavargat, közben a másik kezével felém nyújt egy bögrét. Kávét főzött nekem… Sosem szokott… Olyan érzés fog el, mint mikor a férj egy csokor virággal állít haza olyankor, mikor se születésnap, se névnap, se évforduló nincsen. Gyanús… naggggyon gyanús…

Gyerekek is felöltöznek, lassan útnak indulunk. Életem párája kikísér minket, becsatolja a gyerekek biztonsági övét, elrendezi őket a kocsiban, búcsúcsókot lehel a homlokukra, kaput nyit, kiáll a nagy autóval, hogy mi is elindulhassunk. Lopva nézem őt. Magas, jó kiállású alakját, magabiztos lépteit. Még mindig bosszús vagyok.

Értem én, hogy ez csak egy álom volt. De miért álmodok ilyeneket? Tudatalatti meg hasonlók… Soha nem volt rám jellemző a féltékenység, most mégis, egy gonosz álom miatt rányomja bélyegét az egész napomra. Én meg hagyom.

Drágám még behajol az autóba és csókot nyom a számra. Megállíthatatlanul vigyorog. „Szeretlek.” – mondom búcsúzóul és ezt akár értheti úgy is, hogy egye penész, megbocsátottam. Pedig dehogy bocsátottam meg. Csak már nem rá, hanem magamra haragszom.

Lavórkék ing, barack színű nadrág és makkos cipő

Hatodik alkalom a bőrgyógyászaton. Nem, nem unatkozunk. Sokféle embert lát ott az ember. De a legutóbbinál valóban lehidaltam.

30-35 év körüli fiatalember. Hosszú, egyenes (ritka szépséges… bár inkább ritka…) haja lófarokba fogva. Feje tetején divatjamúlt napszemüveg, amúgy hajráfként funkcionálva, ami önmagában nem túl férfias vonás az én szememben. Lavórkék ing, szigorúan betűrve a barack (igen, barack!) színű nadrágba, mely a 70-es évek divatja szerint az aljánál felhajtva viselendő… egyénünk sem tett másként. A szorosan betűrt ing jól engedte láttatni Micimackó pocakját, amiért rettentő hálás voltam. Már megérte eljönnünk. Mindezek fölött egy barna hasított bőr kabát, szőrmével a gallérján. Megkoronázandó mindezt: kopogós, fekete makkos cipő.

Látványnak sem volt semmi. De a pasi, hogy elüsse a várakozási időt – és gondolom, hogy mindenkinek bizonyíthassa, hogy ő borzasztóan fontos ember a társadalmunkban, megállás nélkül telefonált. Mert a telefon a kezében volt, a headset meg a fülében. És jött-ment, intézkedett, időpontokat fixált le, telefonszámokat kért el. Kellő hangerővel. Kopogott fel és alá a váróban, peckesen, fontoskodva.

Próbáltam kitalálni, mi lehet a foglalkozása: Egy reményvesztett filmproducer? Egy manager? Egy vállalkozó? (de vajon mire vállalkozhat?). Egy meg nem értett művész? Szórakozott professzor? Vagy egy egyszerű kőműves gyerek, aki szörnyű egyedien öltözködik?

Este, mikor elmeséltem életem habospitéjének otthon, hogy milyen emberek járnak a bőrgyógyira, tömören, foghegyről válaszolt: „Homár.”.

Hát ezen agyaltam én ennyit?!