2016. április 29., péntek

Paranyuszkó



Igen, ez én lennék. Marcsi barátném aggatta rám ezt a nem túl pozitív csengésű jelzőt. Ám akárhányszor elhangzik, magaménak érzem, totál azonosulni tudok vele. Ha egy szóban kéne jellemeznem magam, valószínűleg mindig ide kanyarodnék vissza: Paranyuszkó.

Hogy ez mit takar? Csak annyit, hogy gyakorlatilag bármire rá tudok parázni. Egy bérletvásárlástól kezdve az orvoshoz menésen át akár az új autó kipróbálásáig bárminek nagyobb feneket tudok keríteni, mint amekkora valójában.

Nem irigylem magam a mindennapokban, mert bár kívülről sokszor nem látszik rajtam, a belső feszültség mindent elsöprő tud lenni.

Sokszor hallgatom drága férjemtől, hogy tök feleslegesen izgulok dolgok miatt. A minap egy nagyon frappáns választ találtam erre egy filmben, ahol a „hősnő” hasonlóan aggodalmaskodónak bizonyult, mint én. 

Az ő meglátása ez volt: „Azért aggódom minden miatt, mert így a jó Isten tudja, hogy komolyan veszem a dolgokat, nem félvállról.”. Ha nem is szó szerinti idézet, mégis takarja a valót. Amint ezt meghallottam, azonnal fényesebb lett az agyam a saját életemet tekintve. Talán ezért van ez az egész! Sokszor igazolt az élet: ami miatt nagyon aggódom, az általában nem következik be. A vége hepiend és kész. Talán ez a mindent elsöprő feszültség kell ahhoz, hogy pörögjek a mindennapokban.

Vaaaaaagy már megint mindenkinek meg akarok felelni. Én akarok lenni a legjobb feleség, aki mindig finomakat főz, csilli-villi a lakás is, mindig van tiszta ruha a szekrényben, emellett mosolyogva, talpig sminkben-smukkban, kisestélyiben várja a ház urát munka után.

A legjobb anya, aki engedékeny, mégis következetes, aki segít a matek háziban és van ideje arra is, hogy lelkizzen a nagyobbal, de egy Ki nevet a végén-re is jut idő a kisebbikkel (persze úgy, hogy a gyerek nyerjen, csakis), míg a harmadiknak megvarrja a kedvenc plüssmaci leszakadt fülét, miközben bio-paleo répatortát süt vacsi utáni nasira (keddenként) és még arra is van energiája, hogy szétválassza a birokra kelt csemetéket, majd igazságos döntőbíró módjára (totál higgadtan, hangot fel sem emelve) tegyen rendet közöttük és a lelkükben is egy időben, hogy a végén még ők köszönjék meg, hogy elsimította anya a göröngyöket…

A legjobb anyuka az oviban és a suliban, imádják a tanár nénik és óvó nénik, mert minden szülőin ott van, lehetőleg SZMK-s is, ötletel, megvalósít, mindezt úgy, mintha más dolga sem lenne, sőt, még fényképez is, videót készít, majd mindezt megosztja a többi szülővel is grátisz, sütit süt, lehetőleg nagyot, sokat, finomat, és a gyerekeivel sincs különös gond, hisz hát tündéri nevelést kapnak otthon, ami meglátszik ám az óvodában és az iskolában is.

A legjobb vásárló a zöldségesnél, sosem panaszkodik, ha penészes a krumpli, nyákos a paradicsom vagy savanyú a szőlő…

A legjobb munkaerő, mindent megold, mindent kisujjból old meg, sosem fáradt, mindig tettre kész és sohasem beteg, még a gyereke sem, ha mégis, akkor a nagyi vigyáz rá, míg ő dolgozik.

A legjobb beteg az orvosnál, sosem türelmetlen, ha kétszázan vannak előtte, pontos diagnózissal érkezik, az orvosnak már nincs más dolga, mint bólogatva felírni a receptet és jobbulást kívánni, majd átvenni a dagadt borítékot.

A legjobb utas a buszon, aki nem szentségel, ha melléül a mosdatlan, részeg, dülöngélő bácsi, aki átadja másnak az ülőhelyét (főleg, ha mosdatlan, részeg bácsi mellől kell felkelnie).
Szóval ez mind akarok lenni, persze ennek a fele sem valósul meg, mindössze vágyálom marad (na nem az, hogy SZMK-s legyek, az sosem lesz álmom).

És talán ezért vagyok paranyuszkó egy kicsit. Mert félek, hogy a zöldséges néni nem mosolyog rám, ha megjegyzem, hogy köszönöm, de a fonnyadt répát nem viszem el, inkább veszek máshol. Félek, hogy az óvó néni neheztel rám, ha nem tudok elmenni a szülőire, mert pont úgy jön ki a lépés, hogy sehogyan sem tudom megoldani. Félek, hogy a gyerekeim nem fognak szeretni, mert sokszor kiabálok velük.

Még nem találtam megoldást arra, hogy nyugodalmasabban teljenek a hétköznapok. Lehet, hogy én így működöm. És nincs is ezzel semmi baj. Mondjuk szívesebben élnék picikét lazábban, kevesebb véres verejtékkel átitatott póló nélkül.

Most, hogy leírtam mindezt, egy pillanatra megkönnyebbültem… Egy pillanatra. Aztán elgondolkodtam: vajon mit fog szólni az a pár ember, aki majd elolvassa????


Paranyuszkó újra munkában.

2016. április 13., szerda

A hangyák a hangyáim



Kocsieladás. Gyalogkakukkolás. Köhögés. Stressz. Hangyák. Főzés. Fogfájás.

Bizony, ennyi minden belefér egyetlen napba. Nem mind az enyém a fentiek közül, de mindben érintett vagyok.

Hol is kezdjem…

Eladtuk a kocsit. Miért? Mert balekok vagyunk (voltunk és leszünk is szerintem, de ez mellékvágány). Nem azért vagyunk balekok, mert most eladtuk, hanem azért, mert egyáltalán megvettük. Buktunk rajta. Sokat. De ez lényegtelen. A lényeg most az, hogy BKV-val járok dolgozni Gyálról Kispestre és ugyanúgy vissza. Nincs ezzel semmi gond, szép idő van, jó levegő… Igaz, reggel még megfagy az ember gyereke, délután meg lerohad róla a sok gönc, ezt kiküszöbölendő cigölheti a hóna alatt a kabátot, kardigánt, miegymást. Az idő-tényező az, ami leginkább fájó, mert hát ami kocsival 20-25 perc, az gyalogosan 1-1,5 óra.

Arról a halott halvány tényről se feledkezzünk meg, hogy míg kocsival hazaviszem a melóhelyről drága férjemnek a másnapra csomagolható ebédet, ezt kocsi nélkül nem merem felvállalni, hisz hazafelé legkevesebb két gyerekre kell még ügyelnem (plusz vinni az ő kabátjukat, kardigánjukat, sapkájukat, plüss macijukat, logopédiás füzetjüket, aznap összegyűjtött, el nem dobható legszebb kavicsokat, botokat, enyhén összeaszott pitypangokat…). Viszont ellenben de, hogy férjecském ne haljon éhen, némi elemózsiával el kell látnom, így hát a szokottnál bár később érek haza, nekiállhatok főzni.

Így történt ez tegnap is. Hámozom a krumplit a főzeléknek, állok a konyhában, hallgatom, ahogy fiam a tüdejét készül kiköpni, úgy köhög. Odahívom, megitatom, mézet tömök a képébe és egy vitamint a markába. Tovább hámozom a krumplit. Szemem sarkából mozgást észlelek a konyhapulton. Ösztönösen nyomok szét egy tolakodó hangyát.

A hangyák a hangyáim. Nincs velük bajom, míg a házon kívül masíroznak, ám a konyhámban nem tűröm őket.  Hámozok rendületlenül, de már jár a szemem a többi hangyát keresgélve. Krumplik csupaszok, felvagdosom őket, szemem fel-alá jár a rovarokat keresgélve – ám még így sem sikerül a krumplifőzelékbe vágnom az ujjaimat. Víz a krumplikra, lábos a gázra, alágyújtás, só, majoránna, babérlevél, fedő. Némi elégedettséggel hátralépve kap el tekintetem egy újabb hatlábú egyént, immár nem a pulton, hanem a pult feletti szekrény oldalán.

Szentségelek. Őt is likvidálom, majd elmosogatom a krumpli hámozót, közben szemügyre veszem az említett konyhaszekrényt. Kis híján megüt a guta, mikor azt konstatálom, hogy tekintélyes hadsereg vándorol balról jobbra a szemem láttára. Dühbe gurulok és tömeggyilkos módjára próbálok megszabadulni tőlük. Míg öldöklök, nem éppen vidám dolgok kezdenek motoszkálni a fejemben: sosem voltak a felső konyhaszekrényen hangyák. Voltak már a konyhaasztal alatt, jóízűen tobzódva a gyermekeim által padlóra ejtett vacsoramaradékokban. Voltak már a konyhapulton, fürdőzve a szörpös üvegről lecsöpögő szörpben, mézben, néminemű kenyérmorzsában. Akadtak a fürdőszobában, az előszobában és a wc-ben is. De a felső szekrény sosem volt célpontjuk. Befészkeli magát ez a nemkívánatos gyanú a tudatomba. Kinyitom az első szekrényt, ahol a tányérok vannak. Semmi. Kinyitom a másodikat, ahol a bögrék és poharak vannak, semmi. Kezdek megnyugodni, hogy nyilván csak felfedező útra indult a hangyahad. Ám mikor kinyitom a harmadik szekrényt, ami olyan mindenes féle… leesik az állam. Nem számoltam meg őket. Szék után kaptam, majd azon egyensúlyozva igyekeztem minél gyorsabban kiüríteni a szekrényt, hogy egyikük se bújhasson el előlem. 

Nem kis káosz uralkodott a „mindenes” szekrényben, hisz hát nem véletlenül mindenes, na. Van ott a muffin papírtól kezdve a karácsonyi fadíszig minden. Rágógumi, gumicukor, néhány elem, a már kidobott fotelünk kiesett kereke (khm… ne kérdezzétek, miért van éppen ott), a kenyérsütő gép sütőlapátja, a sütő tekerőgombja, ami bár nem levehető, Bence pár éve azzá tette, szalagok és hát csokoládé… nem kis mennyiség. Mikor a csokikhoz eljutottam, beleremegett a lábam. Az elsőt kinyitva megkönnyebbültem, hogy a hangyák nem is szeretik a csokit! A másodikat kinyitva meg dobtam egy hátast, hogy ja, de mégis! Soha ne vegyetek robbanócukorkás csokit. Szerintem életem szonettje sem tudta, mit emel le a nagyáruház polcáról, ám mivel tudja, hogy csoki-függő vagyok (nem kicsit), ezért meglepett eme rettenettel, amit bár én megkóstoltam, leginkább abba a kategóriába sorolnám, amit jobb kézzel bal váll fölött hajítunk minél messzebbre. Nyilván a hiba bennem van, mert gyermekeim imádják, ettek is belőle. Sőt, a hangyák is imádják, mert legalább száz nyüzsgött a megkezdett táblán.

Rövidre fogom: szekrény totál kipakolása, valamint a hangyák levadászása és a szekrény visszapakolása után a krumplifőzelék pont megfőzte magát és már csak habarás, valamint ecet után sóhajtozott. Megkapta.

Meg én is megkaptam a jól végzett munka örömét: egy fogfájós férjet estére, akinek épp aznap csiszolták le a fogát. Így egy kemény nap után nem a megérdemelt pihenés jutott, mindössze egy köhögős gyerek éjszakára és egy fogfájós apuka forgolódása és nyöszörgése.


Mikor elmeséltem neki a hangyás sztorit, egyértelműen közölte, ez is csak az én hibám. Ha nem lennék ennyire csoki-függő, nem is lenne otthon édesség, ergo nem vonzaná a hangyákat a konyhaszekrénybe. Végül is jogos. Ha nem tartanánk otthon semminemű élelmiszert, lehet, hogy az egész házból kiköltöznének. Úgyhogy ennek megfelelően eldöntöttem: NEM FŐZÖK TÖBBET.