Kocsieladás.
Gyalogkakukkolás. Köhögés. Stressz. Hangyák. Főzés. Fogfájás.
Bizony, ennyi minden belefér
egyetlen napba. Nem mind az enyém a fentiek közül, de mindben érintett vagyok.
Hol is kezdjem…
Eladtuk a kocsit. Miért? Mert
balekok vagyunk (voltunk és leszünk is szerintem, de ez mellékvágány). Nem
azért vagyunk balekok, mert most eladtuk, hanem azért, mert egyáltalán
megvettük. Buktunk rajta. Sokat. De ez lényegtelen. A lényeg most az, hogy
BKV-val járok dolgozni Gyálról Kispestre és ugyanúgy vissza. Nincs ezzel semmi
gond, szép idő van, jó levegő… Igaz, reggel még megfagy az ember gyereke,
délután meg lerohad róla a sok gönc, ezt kiküszöbölendő cigölheti a hóna alatt
a kabátot, kardigánt, miegymást. Az idő-tényező az, ami leginkább fájó, mert
hát ami kocsival 20-25 perc, az gyalogosan 1-1,5 óra.
Arról a halott halvány
tényről se feledkezzünk meg, hogy míg kocsival hazaviszem a melóhelyről drága
férjemnek a másnapra csomagolható ebédet, ezt kocsi nélkül nem merem
felvállalni, hisz hazafelé legkevesebb két gyerekre kell még ügyelnem (plusz
vinni az ő kabátjukat, kardigánjukat, sapkájukat, plüss macijukat, logopédiás
füzetjüket, aznap összegyűjtött, el nem dobható legszebb kavicsokat, botokat,
enyhén összeaszott pitypangokat…). Viszont ellenben de, hogy férjecském ne
haljon éhen, némi elemózsiával el kell látnom, így hát a szokottnál bár később
érek haza, nekiállhatok főzni.
Így történt ez tegnap is.
Hámozom a krumplit a főzeléknek, állok a konyhában, hallgatom, ahogy fiam a
tüdejét készül kiköpni, úgy köhög. Odahívom, megitatom, mézet tömök a képébe és
egy vitamint a markába. Tovább hámozom a krumplit. Szemem sarkából mozgást
észlelek a konyhapulton. Ösztönösen nyomok szét egy tolakodó hangyát.
A hangyák a hangyáim. Nincs
velük bajom, míg a házon kívül masíroznak, ám a konyhámban nem tűröm őket. Hámozok rendületlenül, de már jár a szemem a
többi hangyát keresgélve. Krumplik csupaszok, felvagdosom őket, szemem fel-alá
jár a rovarokat keresgélve – ám még így sem sikerül a krumplifőzelékbe vágnom
az ujjaimat. Víz a krumplikra, lábos a gázra, alágyújtás, só, majoránna,
babérlevél, fedő. Némi elégedettséggel hátralépve kap el tekintetem egy újabb
hatlábú egyént, immár nem a pulton, hanem a pult feletti szekrény oldalán.
Szentségelek. Őt is
likvidálom, majd elmosogatom a krumpli hámozót, közben szemügyre veszem az
említett konyhaszekrényt. Kis híján megüt a guta, mikor azt konstatálom, hogy
tekintélyes hadsereg vándorol balról jobbra a szemem láttára. Dühbe gurulok és
tömeggyilkos módjára próbálok megszabadulni tőlük. Míg öldöklök, nem éppen
vidám dolgok kezdenek motoszkálni a fejemben: sosem voltak a felső
konyhaszekrényen hangyák. Voltak már a konyhaasztal alatt, jóízűen tobzódva a
gyermekeim által padlóra ejtett vacsoramaradékokban. Voltak már a konyhapulton,
fürdőzve a szörpös üvegről lecsöpögő szörpben, mézben, néminemű
kenyérmorzsában. Akadtak a fürdőszobában, az előszobában és a wc-ben is. De a
felső szekrény sosem volt célpontjuk. Befészkeli magát ez a nemkívánatos gyanú
a tudatomba. Kinyitom az első szekrényt, ahol a tányérok vannak. Semmi.
Kinyitom a másodikat, ahol a bögrék és poharak vannak, semmi. Kezdek
megnyugodni, hogy nyilván csak felfedező útra indult a hangyahad. Ám mikor
kinyitom a harmadik szekrényt, ami olyan mindenes féle… leesik az állam. Nem
számoltam meg őket. Szék után kaptam, majd azon egyensúlyozva igyekeztem minél
gyorsabban kiüríteni a szekrényt, hogy egyikük se bújhasson el előlem.
Nem kis
káosz uralkodott a „mindenes” szekrényben, hisz hát nem véletlenül mindenes,
na. Van ott a muffin papírtól kezdve a karácsonyi fadíszig minden. Rágógumi,
gumicukor, néhány elem, a már kidobott fotelünk kiesett kereke (khm… ne
kérdezzétek, miért van éppen ott), a kenyérsütő gép sütőlapátja, a sütő
tekerőgombja, ami bár nem levehető, Bence pár éve azzá tette, szalagok és hát
csokoládé… nem kis mennyiség. Mikor a csokikhoz eljutottam, beleremegett a
lábam. Az elsőt kinyitva megkönnyebbültem, hogy a hangyák nem is szeretik a
csokit! A másodikat kinyitva meg dobtam egy hátast, hogy ja, de mégis! Soha ne
vegyetek robbanócukorkás csokit. Szerintem életem szonettje sem tudta, mit emel
le a nagyáruház polcáról, ám mivel tudja, hogy csoki-függő vagyok (nem kicsit),
ezért meglepett eme rettenettel, amit bár én megkóstoltam, leginkább abba a
kategóriába sorolnám, amit jobb kézzel bal váll fölött hajítunk minél
messzebbre. Nyilván a hiba bennem van, mert gyermekeim imádják, ettek is
belőle. Sőt, a hangyák is imádják, mert legalább száz nyüzsgött a megkezdett
táblán.
Rövidre fogom: szekrény totál
kipakolása, valamint a hangyák levadászása és a szekrény visszapakolása után a
krumplifőzelék pont megfőzte magát és már csak habarás, valamint ecet után
sóhajtozott. Megkapta.
Meg én is megkaptam a jól
végzett munka örömét: egy fogfájós férjet estére, akinek épp aznap csiszolták
le a fogát. Így egy kemény nap után nem a megérdemelt pihenés jutott, mindössze
egy köhögős gyerek éjszakára és egy fogfájós apuka forgolódása és nyöszörgése.
Mikor elmeséltem neki a
hangyás sztorit, egyértelműen közölte, ez is csak az én hibám. Ha nem lennék
ennyire csoki-függő, nem is lenne otthon édesség, ergo nem vonzaná a hangyákat
a konyhaszekrénybe. Végül is jogos. Ha nem tartanánk otthon semminemű
élelmiszert, lehet, hogy az egész házból kiköltöznének. Úgyhogy ennek
megfelelően eldöntöttem: NEM FŐZÖK TÖBBET.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése