2016. április 13., szerda

A hangyák a hangyáim



Kocsieladás. Gyalogkakukkolás. Köhögés. Stressz. Hangyák. Főzés. Fogfájás.

Bizony, ennyi minden belefér egyetlen napba. Nem mind az enyém a fentiek közül, de mindben érintett vagyok.

Hol is kezdjem…

Eladtuk a kocsit. Miért? Mert balekok vagyunk (voltunk és leszünk is szerintem, de ez mellékvágány). Nem azért vagyunk balekok, mert most eladtuk, hanem azért, mert egyáltalán megvettük. Buktunk rajta. Sokat. De ez lényegtelen. A lényeg most az, hogy BKV-val járok dolgozni Gyálról Kispestre és ugyanúgy vissza. Nincs ezzel semmi gond, szép idő van, jó levegő… Igaz, reggel még megfagy az ember gyereke, délután meg lerohad róla a sok gönc, ezt kiküszöbölendő cigölheti a hóna alatt a kabátot, kardigánt, miegymást. Az idő-tényező az, ami leginkább fájó, mert hát ami kocsival 20-25 perc, az gyalogosan 1-1,5 óra.

Arról a halott halvány tényről se feledkezzünk meg, hogy míg kocsival hazaviszem a melóhelyről drága férjemnek a másnapra csomagolható ebédet, ezt kocsi nélkül nem merem felvállalni, hisz hazafelé legkevesebb két gyerekre kell még ügyelnem (plusz vinni az ő kabátjukat, kardigánjukat, sapkájukat, plüss macijukat, logopédiás füzetjüket, aznap összegyűjtött, el nem dobható legszebb kavicsokat, botokat, enyhén összeaszott pitypangokat…). Viszont ellenben de, hogy férjecském ne haljon éhen, némi elemózsiával el kell látnom, így hát a szokottnál bár később érek haza, nekiállhatok főzni.

Így történt ez tegnap is. Hámozom a krumplit a főzeléknek, állok a konyhában, hallgatom, ahogy fiam a tüdejét készül kiköpni, úgy köhög. Odahívom, megitatom, mézet tömök a képébe és egy vitamint a markába. Tovább hámozom a krumplit. Szemem sarkából mozgást észlelek a konyhapulton. Ösztönösen nyomok szét egy tolakodó hangyát.

A hangyák a hangyáim. Nincs velük bajom, míg a házon kívül masíroznak, ám a konyhámban nem tűröm őket.  Hámozok rendületlenül, de már jár a szemem a többi hangyát keresgélve. Krumplik csupaszok, felvagdosom őket, szemem fel-alá jár a rovarokat keresgélve – ám még így sem sikerül a krumplifőzelékbe vágnom az ujjaimat. Víz a krumplikra, lábos a gázra, alágyújtás, só, majoránna, babérlevél, fedő. Némi elégedettséggel hátralépve kap el tekintetem egy újabb hatlábú egyént, immár nem a pulton, hanem a pult feletti szekrény oldalán.

Szentségelek. Őt is likvidálom, majd elmosogatom a krumpli hámozót, közben szemügyre veszem az említett konyhaszekrényt. Kis híján megüt a guta, mikor azt konstatálom, hogy tekintélyes hadsereg vándorol balról jobbra a szemem láttára. Dühbe gurulok és tömeggyilkos módjára próbálok megszabadulni tőlük. Míg öldöklök, nem éppen vidám dolgok kezdenek motoszkálni a fejemben: sosem voltak a felső konyhaszekrényen hangyák. Voltak már a konyhaasztal alatt, jóízűen tobzódva a gyermekeim által padlóra ejtett vacsoramaradékokban. Voltak már a konyhapulton, fürdőzve a szörpös üvegről lecsöpögő szörpben, mézben, néminemű kenyérmorzsában. Akadtak a fürdőszobában, az előszobában és a wc-ben is. De a felső szekrény sosem volt célpontjuk. Befészkeli magát ez a nemkívánatos gyanú a tudatomba. Kinyitom az első szekrényt, ahol a tányérok vannak. Semmi. Kinyitom a másodikat, ahol a bögrék és poharak vannak, semmi. Kezdek megnyugodni, hogy nyilván csak felfedező útra indult a hangyahad. Ám mikor kinyitom a harmadik szekrényt, ami olyan mindenes féle… leesik az állam. Nem számoltam meg őket. Szék után kaptam, majd azon egyensúlyozva igyekeztem minél gyorsabban kiüríteni a szekrényt, hogy egyikük se bújhasson el előlem. 

Nem kis káosz uralkodott a „mindenes” szekrényben, hisz hát nem véletlenül mindenes, na. Van ott a muffin papírtól kezdve a karácsonyi fadíszig minden. Rágógumi, gumicukor, néhány elem, a már kidobott fotelünk kiesett kereke (khm… ne kérdezzétek, miért van éppen ott), a kenyérsütő gép sütőlapátja, a sütő tekerőgombja, ami bár nem levehető, Bence pár éve azzá tette, szalagok és hát csokoládé… nem kis mennyiség. Mikor a csokikhoz eljutottam, beleremegett a lábam. Az elsőt kinyitva megkönnyebbültem, hogy a hangyák nem is szeretik a csokit! A másodikat kinyitva meg dobtam egy hátast, hogy ja, de mégis! Soha ne vegyetek robbanócukorkás csokit. Szerintem életem szonettje sem tudta, mit emel le a nagyáruház polcáról, ám mivel tudja, hogy csoki-függő vagyok (nem kicsit), ezért meglepett eme rettenettel, amit bár én megkóstoltam, leginkább abba a kategóriába sorolnám, amit jobb kézzel bal váll fölött hajítunk minél messzebbre. Nyilván a hiba bennem van, mert gyermekeim imádják, ettek is belőle. Sőt, a hangyák is imádják, mert legalább száz nyüzsgött a megkezdett táblán.

Rövidre fogom: szekrény totál kipakolása, valamint a hangyák levadászása és a szekrény visszapakolása után a krumplifőzelék pont megfőzte magát és már csak habarás, valamint ecet után sóhajtozott. Megkapta.

Meg én is megkaptam a jól végzett munka örömét: egy fogfájós férjet estére, akinek épp aznap csiszolták le a fogát. Így egy kemény nap után nem a megérdemelt pihenés jutott, mindössze egy köhögős gyerek éjszakára és egy fogfájós apuka forgolódása és nyöszörgése.


Mikor elmeséltem neki a hangyás sztorit, egyértelműen közölte, ez is csak az én hibám. Ha nem lennék ennyire csoki-függő, nem is lenne otthon édesség, ergo nem vonzaná a hangyákat a konyhaszekrénybe. Végül is jogos. Ha nem tartanánk otthon semminemű élelmiszert, lehet, hogy az egész házból kiköltöznének. Úgyhogy ennek megfelelően eldöntöttem: NEM FŐZÖK TÖBBET.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése