Paranyuszkó

Igen, ez én lennék. Marcsi barátném aggatta rám ezt a nem túl pozitív csengésű jelzőt. Ám akárhányszor elhangzik, magaménak érzem, totál azonosulni tudok vele. Ha egy szóban kéne jellemeznem magam, valószínűleg mindig ide kanyarodnék vissza: Paranyuszkó.

Hogy ez mit takar? Csak annyit, hogy gyakorlatilag bármire rá tudok parázni. Egy bérletvásárlástól kezdve az orvoshoz menésen át akár az új autó kipróbálásáig bárminek nagyobb feneket tudok keríteni, mint amekkora valójában.

Nem irigylem magam a mindennapokban, mert bár kívülről sokszor nem látszik rajtam, a belső feszültség mindent elsöprő tud lenni.

Sokszor hallgatom drága férjemtől, hogy tök feleslegesen izgulok dolgok miatt. A minap egy nagyon frappáns választ találtam erre egy filmben, ahol a „hősnő” hasonlóan aggodalmaskodónak bizonyult, mint én. 

Az ő meglátása ez volt: „Azért aggódom minden miatt, mert így a jó Isten tudja, hogy komolyan veszem a dolgokat, nem félvállról.”. Ha nem is szó szerinti idézet, mégis takarja a valót. Amint ezt meghallottam, azonnal fényesebb lett az agyam a saját életemet tekintve. Talán ezért van ez az egész! Sokszor igazolt az élet: ami miatt nagyon aggódom, az általában nem következik be. A vége hepiend és kész. Talán ez a mindent elsöprő feszültség kell ahhoz, hogy pörögjek a mindennapokban.

Vaaaaaagy már megint mindenkinek meg akarok felelni. Én akarok lenni a legjobb feleség, aki mindig finomakat főz, csilli-villi a lakás is, mindig van tiszta ruha a szekrényben, emellett mosolyogva, talpig sminkben-smukkban, kisestélyiben várja a ház urát munka után.

A legjobb anya, aki engedékeny, mégis következetes, aki segít a matek háziban és van ideje arra is, hogy lelkizzen a nagyobbal, de egy Ki nevet a végén-re is jut idő a kisebbikkel (persze úgy, hogy a gyerek nyerjen, csakis), míg a harmadiknak megvarrja a kedvenc plüssmaci leszakadt fülét, miközben bio-paleo répatortát süt vacsi utáni nasira (keddenként) és még arra is van energiája, hogy szétválassza a birokra kelt csemetéket, majd igazságos döntőbíró módjára (totál higgadtan, hangot fel sem emelve) tegyen rendet közöttük és a lelkükben is egy időben, hogy a végén még ők köszönjék meg, hogy elsimította anya a göröngyöket…

A legjobb anyuka az oviban és a suliban, imádják a tanár nénik és óvó nénik, mert minden szülőin ott van, lehetőleg SZMK-s is, ötletel, megvalósít, mindezt úgy, mintha más dolga sem lenne, sőt, még fényképez is, videót készít, majd mindezt megosztja a többi szülővel is grátisz, sütit süt, lehetőleg nagyot, sokat, finomat, és a gyerekeivel sincs különös gond, hisz hát tündéri nevelést kapnak otthon, ami meglátszik ám az óvodában és az iskolában is.

A legjobb vásárló a zöldségesnél, sosem panaszkodik, ha penészes a krumpli, nyákos a paradicsom vagy savanyú a szőlő…

A legjobb munkaerő, mindent megold, mindent kisujjból old meg, sosem fáradt, mindig tettre kész és sohasem beteg, még a gyereke sem, ha mégis, akkor a nagyi vigyáz rá, míg ő dolgozik.

A legjobb beteg az orvosnál, sosem türelmetlen, ha kétszázan vannak előtte, pontos diagnózissal érkezik, az orvosnak már nincs más dolga, mint bólogatva felírni a receptet és jobbulást kívánni, majd átvenni a dagadt borítékot.

A legjobb utas a buszon, aki nem szentségel, ha melléül a mosdatlan, részeg, dülöngélő bácsi, aki átadja másnak az ülőhelyét (főleg, ha mosdatlan, részeg bácsi mellől kell felkelnie).

Szóval ez mind akarok lenni, persze ennek a fele sem valósul meg, mindössze vágyálom marad (na nem az, hogy SZMK-s legyek, az sosem lesz álmom).

És talán ezért vagyok paranyuszkó egy kicsit. Mert félek, hogy a zöldséges néni nem mosolyog rám, ha megjegyzem, hogy köszönöm, de a fonnyadt répát nem viszem el, inkább veszek máshol. Félek, hogy az óvó néni neheztel rám, ha nem tudok elmenni a szülőire, mert pont úgy jön ki a lépés, hogy sehogyan sem tudom megoldani. Félek, hogy a gyerekeim nem fognak szeretni, mert sokszor kiabálok velük.

Még nem találtam megoldást arra, hogy nyugodalmasabban teljenek a hétköznapok. Lehet, hogy én így működöm. És nincs is ezzel semmi baj. Mondjuk szívesebben élnék picikét lazábban, kevesebb véres verejtékkel átitatott póló nélkül.

Most, hogy leírtam mindezt, egy pillanatra megkönnyebbültem… Egy pillanatra. Aztán elgondolkodtam: vajon mit fog szólni az a pár ember, aki majd elolvassa????

Paranyuszkó újra munkában.