Nagyon jól jellemez, hogy még sportolnom sem kell ahhoz,
hogy hetekre hazavágjam magam.
Mások bringázás közben sérülnek meg, esetleg síelés közben,
az elvetemültebbje ejtőernyőzés közben. Nos, semmilyen drága sport fel nem
érhet egy békésnek induló palotajátékokkal. Nem, nem kellett részt vennem
benne, bár sokkal jobban hangzana azt állítani, hogy mikor lovon vágtatva
nyilaztam le az ellent, akkor sérült meg a vállam. De ez hazugság lenne és
piszok rosszul hazudok. Az igazság az, hogy csak le akartam ülni a lelátón. De
a legjobb helyet keresgélve a család többi tagja úgy döntött, mindenképpen egy
sorral lejjebb kell ülnünk. Hogyan is sejthettem volna, hogy a helyváltoztatás
ilyen horrorisztikus következményekkel járhat?
Miután megvártam, hogy a három gyerekem és életem miértje is
leüljön, jómagam átlendítettem a lábamat az alattunk lévő sorba. Picit
elbambulhattam közben, így lehet, hogy elszámítottam magam. A lábam nem akkor
ért talajt, mikor gondoltam. Igazság szerint egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor
felismertem, hogy el fogok esni, olyanok jutottak eszembe, hogy: „Hogy lehetett
a földet ennyire messzire építeni az ülőkétől???”. Mindeközben dőltem. Mint egy
viszonylag csinos, ám elegánsnak semmiképpen nem nevezhető krumpliszsák. Még
egy utolsó próbálkozást tettem arra, hogy kevésbé zakózzak nagyot: Fogaim
között káromkodtam egy rövidet. Ez hatástalannak bizonyult, ezért karjaimat
lengetve próbáltam visszanyerni egyensúlyomat és mindinkább porba hulló
méltóságomat. De kis illegés-billegés után nyert a gravitáció, én meg
landoltam. Két sorral lejjebb, mint terveztem. Nem látták sokan ádáz
küzdelmemet, mindössze pár százan, akik nem is remélték, hogy a műsor előtt egy
külön-műsorban lesz részük – hát nem megérte megvenni azt a jegyet? Szóval az a
néhány száz ember egyként hördült fel mutatványomat látván. Kicsit olyan
lehettem, mint egy béna kapus, aki egy láthatatlan labda után vetődik
önfeláldozó módon.
Az első sokk után igyekeztem gyorsan feltápászkodni – nem volt
könnyű, mivel szépen beékelődtem a talajba -, szerettem volna beleolvadni a
lelátóba, ha lett volna nálam láthatatlanná tévő köpeny, esküszöm, felhúztam
volna. Mivel nem volt, ezért hát mosolyt erőltettem a képemre és próbáltam
nagyon lazának tűnni.
Egy rémült, holt sápadt fiatalember lépett oda hozzám és
próbálta összekaparni szanaszét heverő korpuszomat. „Jól van? Biztosan jól van?”
– hajtogatta elhűlve. Apa kánonban énekelte ugyanezt. Gyerekeim sóbálványként
meredtek rám, azt hiszem, ezen oldalamat még nem volt szerencséjük
megtapasztalni.
Mindenkit biztosítottam arról, hogy a világon semmi bajom,
majd heherészve visszakúsztam apáék mellé.
Az előadás pazar volt, persze csak az enyém után. Később
konstatáltam csak, hogy a bal vállam kb. 30%-on üzemel csak és egy féltenyérnyi
helyen a húsig megnyúztam. Mindkét lábszáramat lezúztam, pár nap múlva
gyönyörködhettem a szivárvány összes színeiben. Megütöttem a halántékomat is,
ami minden evésnél sajgott, miközben rágtam. És a csípőcsontomat is. Legalább
az nem fájt rágáskor.
De életem hovatovábbja néhány mondatban összegezte a
halálugrást:
„Tudod, olyan hirtelen történt minden, a semmiből hullottál
alá, mint egy kő. Mint akit lelőttek. Esélyem sem volt rá, hogy mondjuk
elkapjalak. Amúgy „szépen tompítottál” a kezeddel, mint az acapulcói sziklaugrók.
Csak ők vízbe érkeznek.”
Mikor felhoztam, hogy csak az az egy pasi jött oda segíteni,
de akik előttünk ültek, bunkó módon rám se hederítettek, apa nevetve
legyintett: „Szerintem egyszerűen nem mertek megfordulni.” .
Mindenesetre levontam a következtetéseket: Bárhová is
megyünk nézőként, akár egy szimfonikus koncertre is, nekem szükségem lesz
könyök- és térdvédőre, lehet, hogy golyóálló mellényre, ejtőernyőre, valamint
egy bukósisakra is. Lehet, hogy így is kiröhögnek majd, de legalább kevésbé fog
fájni.
